8. rész

Sziasztok! :)
Van pár fontos dolog, amit el kell mondanom, mielőtt még elfelejtem :D
Először is, hallhattátok, hogy megszűnik a Google Reader (minek? felesleges szerintem), így kövessétek be a blogomat bloglovinon, ha szeretnétek értesülni az új részekről! Oldalt megtaláljátok a linket.
A másik pedig, hogy megcsináltam az új blogomat, amely Larry Stylinsonról szól, ha szeretitek, akkor nézzetek fel! Itt a link: http://theydontknowaboutus-larrystylinson.blogspot.hu/ Nincs még teljesen készen a kinézete, dolgozom rajta. A többi infót megtaláljátok a blogon.
Így a végére pedig megköszönöm a pipákat, amik feldobták a napomat! Komiért sem haragszom meg :$
Nos, azt hiszem, mindent elmondtam, kellemes olvasást! :)xx

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

8. rész

Hétfő reggel már sokkal összeszedettebben ébredtem, ami a szinte egész napos vasárnapi agyalásomnak volt köszönhető. Eldöntöttem, hogy nem hagyom magam letargiába esni, nem fog érdekelni, hogy meg akart csókolni Bence. Olyan leszek vele, mint amikor megismertem. Túl közel engedtem magamhoz szombat este és vasárnap reggel, amit nem lett volna szabad. Hibáztam. De megpróbálom rendbe hozni, még ha nem is lesz olyan könnyű, mint szeretném.

- Jó reggelt, édesem! Kipihented magad? – fogadott reggel Bence jó kedvűen, amikor kiléptem az ajtón, és egyből elém jött. Levette a vállamról a táskát, és berakta a BMW hátsó ülésére.

- Fogjuk rá – dünnyögtem unottan, mire furán nézett rám. Gondolom nem értette, hogy most mi bajom lett, amikor tegnap még teljesen más kedvem volt.

- Valami gond van? – húzta föl a szemöldökét, és segített beszállni.

- Nincs semmi – szerintem kicsit természetellenesre sikeredett a hangom, de mindegy. Bence megrázta a fejét, becsukta az ajtót, és bepattant a kormányhoz.

- Nekem nem úgy tűnik – erőltette tovább a témát, ami kezdett már idegesíteni.

- Semmi nincsen, miért nem vagy képes felfogni elsőre is? – igen, felidegesített, de valamennyire próbáltam uralkodni magamon. Nem igazán ment.

- És te mióta engedsz meg magadnak ilyen hangnemet? – kiáltott rám, amitől persze visszazuhant a bátorságom. Jó mélyre. – Csak érdekel, hogy mi van veled, és szerettem volna, ha elmondod, mert akkor megpróbáltalak volna felvidítani, de úgy látom megint lehetetlenség veled normálisan beszélni. Majd szólj, ha újra önmagad vagy! – sziszegte, és szinte éreztem, ahogy kilöki a száján gondolatait. Jó, talán kicsit indulatosabb voltam, mint akartam. Oké, sokkal indulatosabb voltam. Csak már begőzöltem, hogy mindig mindent tudnia kell, hogy meg akart csókolni, és hogy képtelen vagyok távol tartani magam tőle. Miért kellett felbukkannia az életemben? Miért?

Szótlanul telt az út a suliig, tapintani lehetett a feszültséget, így nagy megkönnyebbülés volt szerintem mindkettőnknek, amikor megérkeztünk. Bence persze még mérges volt, de segített kiszállni, és amint odaadta a táskámat, megragadta a karomat. Befelé húzott a suliba. Amíg felértünk az osztályba, hallottam néhány olyan mondatot, hogy „biztos összevesztek”, „ebből még balhé lesz”, „nem szívesen lennék Viki helyében”. Na, igen. Én sem szeretnék most a helyemben lenni. Bence el nem engedte volna a derekamat, ami szerintem felesleges volt, csak meg akarta mutatni a többi fiúnak, hogy én már foglalt vagyok. De jó nekem. Szótlanul ültem le a helyemre és pakoltam ki a cuccaim, majd amikor megjött Timi és Linda, eltátogtam elfordulva Bence elől, hogy menjünk ki. Gyorsan elhadartam nekik a hétvégén történteket még egyszer, mivel vasárnap este nem bírtam már egyedül szenvedni, ezért áthívtam őket, és mindent kiadtam magamból. Nem kicsit voltak akkor sem és most sem lesokkolva, de azért már könnyebben dolgozták fel az információkat. Ők sem tudták hová tenni Bence dühkitöréseit, amiket nem tudok kezelni, főleg azok után, hogy tudom, milyen, amikor normális, kedves, figyelmes. A megbeszélésünket a becsengetés zavarta meg. Éljen.

Ötödik óra után jutottam végre ki az osztályból, és Bence mellől, ugyanis minden szünetben bent maradtam, mert tanulni kellett felelés vagy dolgozat miatt. Sem Bence, sem én nem szóltunk egymáshoz, ami érdekes volt, mivel padtársak vagyunk. Egy élmény volt. Komolyan. Timi és Linda átnézte, hogy mit kellett volna írniuk a dolgozatba, így én úgy döntöttem, hogy kiugrok a mosdóba megigazítani a hajamat. Beléptem az ajtón, odaálltam a tükör elé, és éppen csak kihúztam belőle a hajgumit, amikor Bence nyitott be.

- Tudsz róla, hogy ez a lánymosdó? – bármennyire is meglepődtem, nem fordultam felé, csak a tükörből néztem rá.

- Képzeld, igen – felelt kimérten, és egyenesen mögém állt. Karjai átfonták a derekamat, a szívem pedig vad dobogásba kezdett. A nyakamat kezdte volna el puszilgatni, amikor nevetgélést hallottunk kintről, így gyorsan behúzott az egyik WC-fülkébe. Bence feltérdelt a lehajtott ülőkére, engem pedig maga elé húzott.

- Így nem látnak meg – magyarázta meg, mivel az arcomra gondolom kiült, hogy fogalmam sincs, mi van. Aprót bólintottam. A hangokat kiadó lányok tényleg bejöttek, és vihorászva mesélték a hétvégéjüket. Borzasztóan izgalmas volt. Bence látta, hogy egyáltalán nem élvezem a beszélgetésüket hallgatni, ezért tett róla, hogy ne arra figyeljek. Hogy mire gondolok? Lágyan csókolgatni kezdett a nyakamtól egészen a szám széléig. A térdeim úgy beleremegtek, hogy azt hittem, nem bírok állni a lábaimon. Közben kezei a hátamon cikáztak fel és le, majd megállapodtak a fenekemen. Nos, nálam ez olyan pont, hogy ilyenkor rögtön le tudnám teperni azt, aki ott ért hozzám. Szóval nem kis erőmbe került, hogy visszafogjam magam. Nem is nagyon sikerült, nyöszörögtem.

- Sss – tette a számra a mutatóujját Bence. – Így megtudják, hogy itt vagyok – suttogta, hangja mély és szexi volt, alig bírtam magammal. A szívem valahol a torkomban volt, és nagyokat nyeltem, hogy a testemben tartsam továbbra is. Kész szenvedés volt az az öt perc, amit a lányok bent töltöttek. Szuper, a fél szünet elment. Miután végre ismét kettesben maradtunk, Bence leszállt a lehajtott WC-tetejéről, de nem hagyta, hogy kimenjek. A csuklómat megfogva húzott vissza magához, így egyenesen a karjaiba pördültem, kezeit pedig összekulcsolta a derekamnál hátul. Ki se tudok szabadulni. Szép.

- Várj – még mindig suttogott. – Elmondod végre, hogy mi bajod? – olyan lágyan kérdezte mélyen a szemembe nézve, hogy én éreztem volna rosszul magam, ha nem válaszolok.

- Nehéz olyat elmondani, amit nem tudok – böktem ki végig a padlót bámulva, miután szavakba sikerült öntenem a gondolataimat. Egyébként nagyon nehéz lett volna elmagyarázni Bencének az okokat, és biztos, hogy feldühítette volna, azt meg a legkevésbé sem akartam, így maradtam a füllentésnél. Merthogy félig-meddig igaz. Sajnos.

- Rendben – szinte már zilálta, orrát végighúzta a nyakamon, amitől egyre szaporábban vettem a levegőt, ahogy éreztem leheletét a bőrömön. – Gyerünk órára, majd máskor folytatjuk – és itt nem hittem el, hogy abbamerte hagyni, amit csinált. Hitetlenkedve meredtem rá, amire csak mosolygott, és a kezünket összekulcsolva húzott ki maga után a mosdóból. Direkt csinálja. Ki akar készíteni, és amikor már kezdem élvezni, abbahagyja. Ilyen nincs!

Gondolom, mondanom sem kell, hogy mennyire figyeltem a tanórán. Igen, semennyire. Az egész 45 perc alatt visszajátszottam azt a kis időt, amit Bencével töltöttem a mosdóban. Ez viszont hiba volt, mert észrevettem, hogy Bence figyel engem. Innentől próbáltam magamon uralkodni. Nem ment, Bence pedig rendkívül jókat derült rajtam. Szuper. Megint elérte, hogy miután összevesztünk és kellően felidegesített, most megint a gyengéd énje járjon az agyamban. Nem hiszem el. Az őrületbe fog kergetni.

Órák után Lindáékkal léptem ki a suli ajtajából és persze Bencével, aki a kezemet semmiért el nem engedte volna. Mosolyogva köszöntem el a lányoktól, majd Bence a BMW felé húzott. Mindenhonnan fürkésző szempárok figyelték, ahogy beszálltam az autóba. Mint valami híresség. Nagyon jó.

- Téged nem idegesít, hogy mindenki minket nézett? – pillantottam felé, miután Bence is elhelyezkedett a kormány mögött. Becsukta az ajtót, így a sötétített ablakoknak köszönhetően eddig voltunk láthatóak mások számára.

- Nem – felelte egyszerűen, a szemembe nézve. Hangja lágyan és kellemesen csengett. Végre ismét a kedves énje van velem. – Én csak veled voltam elfoglalva. Nem érdekelnek mások – jelentette ki, nekem pedig a szívemet melengette ez a mondata, akármennyire is nem akartam. Utálom, hogy nem tudom irányítani az iránta való érzéseimet. Próbáltam rá válaszolni, reagálni valamit, de nem ment. Kinyitottam a számat, majd becsuktam. És még egyszer. Ehhez még hozzájárul az „ezt nem tudom elhinni” fej. Bence elnevette magát látva a reakcióimat, mire megráztam a fejem, hogy összeszedjem magam. Közelebb hajolt hozzám, és a szám szélén puszilt meg. Mosolyogva távolodott el, beindította a motort, én pedig az ablakon bámultam ki. Még soha nem csókolt meg, pedig már egy hete velem van. És már az első nap kiszúrt magának. Gondolom, onnantól akart közel kerülni hozzám. Ha úgy vesszük, elég régóta türtőzteti magát. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy mennyiszer nehezítettem meg a dolgát. És mégis kitartott és vár. Rám vár.

- Mi olyan vicces? – pillantott felém jókedvűen, mire csak megráztam a fejem. Jobb, ha nem öntöm szavakba. Hála az égnek elfogadta, hogy nem mondok semmit. Ritka pillanatok egyike.

Az út további részében csendben voltunk, amit egyáltalán nem bántam. Legalább nem mondott vagy tett semmi olyat, ami összezavart volna. Már így se tudom, hogy állunk. Mondjuk ezt eddig sem tudtam, úgyhogy mindegy.

- Reggel jövök. Légy jó kislány! – fordult felém, amikor megérkeztünk a házunk elé. Egy grimasszal jutalmaztam a megszólításért, amin felnevetett. – Nem érdekel, hogy tetszik-e neked vagy sem. Nekem szimpatikus, szóval elviseled – jelentette ki, és láttam rajta, hogy tényleg nem fontos a véleményem.

- Nagyszerű – dünnyögtem az orrom alatt. Bence nem foglalkozott azzal, hogy egyáltalán nem lelkesedek érte, és megpuszilt a szám szélén. Megint ott.

- Holnap itt leszek – mosolygott elégedetten. Gondolom észrevette, hogy kissé elkábultam. Utálom, hogy ilyen hatással van rám.

Másnap reggel minimális életkedvvel ébredtem. Hú, de jó lesz így a napom… A szokásos tempómban elkészültem, majd meghallottam a dudaszót, ami csak azt jelenthette, hogy Bence megérkezett.

- Mentem, majd jövök! – kiáltottam anyának vagy apának, amelyikük éppen otthon volt. Felkaptam a táskámat, és kisiettem az ajtón.

- Helló, szépségem! – zárt egyből a karjai közé Bence. Még jó, hogy megengedte, hogy kijöjjek. – Jobb már a kedved, mint tegnap? – érdeklődött mosolyogva, hangja lágy volt, miközben a kocsihoz terelt.

- Ne reménykedj. Nem – közöltem röviden, kicsit mogorván, és minden további szó nélkül beültem a BMW-be, és ő is követte a példám. Becsaptam az ajtót, amin Bence fennakadt, mert kérdő tekintettel nézett rám. – Mi van?

- Mi bajod van már megint? – kérdezte, de már egyáltalán nem volt benne az a kedvesség, ami az előbb. Veszekedés lesz, érzem.

- Semmi – feleltem szinte már felháborodva, és karba tett kézzel vártam, hogy végre elinduljunk. Hát nem az lett, amit vártam.

- Muszáj neked mindegy egyes reggel levágnod egy hisztit? Olyan nagy kérés lenne, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer normálisan elvihesselek suliba? – ha próbálta magát visszafogni, akkor nem igazán sikerült. Ezek után viszont ne várja, hogy én ezt nyugodtan, szó nélkül eltűrjem.

- Te pedig belehalnál, ha egyszer nem ordítanál le? Kezd már rohadtul unalmas lenni – dünnyögtem, és inkább az ablak felé fordultam. Én a részemről lezártam a vitát. De Bence nem.

- Mert szerinted az nem unalmas, amit te művelsz? Csinálod a hülyeségeidet, és még csodálkozol, ha kiabálok veled – rázta a fejét, mire a szemébe néztem. Olyan düh futott rajtam végig, hogy úgy éreztem, ki kell adnom magamból. Bármennyire is szerettem volna nem jött semmi a számra, amivel visszavághattam volna. Miért?

- Miért léptél be az életembe? Miért kellett beleavatkoznod? Eddig minden normális volt, erre jöttél te, és semmi nem olyan, mint régen! – fakadtam ki. Ezeket már gondolatban rengetegszer megkérdeztem magamtól, és most már éppen itt volt az ideje, hogy Bencétől is megtudakoljam.

- Most azonnal fejezd be! – testén megfeszültek az izmok, és szemmel láthatóan vívott magában harcot, hogy lenyugodjon. Jó, lehet, hogy kicsit túlzásba estem. Vagy nem is olyan kicsit. De ez már annyira kikívánkozott belőlem! Semmit nem reagáltam rá, kibámultam inkább az ablakon. Bence beindította az autót, és elindultunk. Olyan csendben voltunk, mint még soha, és olyan feszültség volt köztünk, mint még soha. Egy hete ismerem őt, de annyiszor összevesztünk meg kibékültünk már, hogy őrület. Nincs nálunk köztes állapot, vagy minden oké vagy semmi sem. Ezt utálom a legjobban. Mindketten szörnyen makacsok vagyunk, egyikünk sem enged a másiknak, és mindig ebből van a vita. Hát mi soha nem leszünk képesek normálisan beszélni, veszekedés nélkül?

Miközben én ezeken agyaltam, Bence lefékezett a suli előtt. Nagyszerű lesz vele ilyen hangulatban eltöltenem a nap nagy részét. Attól függetlenül, hogy szépen összevesztünk, segített kiszállni, és a kapuig elkísért, ahol megállt.

- Ma dolgom van. Délután jövök érted – a vitánk óta először szólalt meg, hangja kimért volt, szinte éreztem a belőle áradó hidegséget.

- Jack? – kérdeztem félve, alig hallhatóan, és rápillantottam.

- Semmi közöd hozzá, de igen. Ennél többet nem vagyok hajlandó mondani. Vigyázz magadra, majd jövök! – legalább megkaptam a választ, ez pozitívum. Az azonban nem tetszett, hogy semmi mást nem mondott, de mit tehettem? Adott egy gyors puszit az arcomra, majd eleresztett egy halvány mosolyt, így nyugodtabban léptem be a suliba, hogy annyira már nem haragszik rám.