4. rész

Helló! :)
Jó sűrű és fárasztó hét után ismét hoztam az új részt. Akár cseten írtok, akár komit, annak én csak örülök, szóval várom a véleményeket, mert nagyon kíváncsi vagyok rájuk :D
Egyelőre még fogalmam sincs, mikor jön a következő, annyi biztos, hogy jövőhéten. Addig is kellemes olvasást kívánok! :)xx

 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 

 

 

 

4. rész

Hála az égnek az utolsó két órára készülődtünk. Ezzel csak az a baj volt, hogy mindkettő tesi, amit a lányok nagy többsége nem szeretett, így én se.

- Tesizel? – kérdezte Linda, miközben a könyveket süllyesztettem a táskámba.

- Sajnos – sóhajtottam egyet. – Te?

- Szintén sajnos. Meg fogunk halni – fújta ki a levegőt.

- Nekem mondod? – szedtem elő a szatyrot, amiben a másik ruhám volt. A táskát bent hagytuk az osztályban, és elindultunk kifelé.

- Hol van Bence? – váltott témát hirtelen barátnőm. Csodás, hogy mindig róla van szó akárkivel beszélek is mostanában.

- Mosdóba ment. Miért? – vontam fel a szemöldököm. Rajtam kívül más nem nagyon beszélt vele, kivéve pár fiút, így furcsálltam, hogy érdeklődik felőle.

- Csak már megszoktam, hogy mindig ott van, ahol te.

- Ja, igen. Érthető – hát persze. Egyáltalán nem lepődtem meg ezen. Már a barátnőimmel se nagyon tudtam normálisan beszélni, mert Bence mindig velem volt. Ez a megvédési hülyesége nagyon idegesítő.

- Kértem, hogy várj meg az osztályban. Melyik szót nem értetted? – termett mellettem az emlegetett személy.

- Te mikor csinálod azt, amit én mondok neked? – vágtam vissza. Ha erre valami értelmeset ki tud találni, akkor megemelem a kalapom.

- Már megmondtam, hogy mi a véleményem a te kéréseidről – mosolygott féloldalasan, amin kicsit megakadt a szemem, de gyorsan elnéztem róla.

- Milyen kár, hogy nem mehetek be a lányöltözőbe – sóhajtott Bence, amikor megérkeztünk a két helyiséghez.

- Még szerencse – forgattam szemet, majd nem törődve vele, bementünk Lindával. Az utóbbi napokban túl sokat forgatok szemet. Egyszer fel fog akadni. De ez is kinek a hibája? Gondolom, nem kell mondanom.

- Viki, akkor ti most Bencével jártok? – kérdezte az egyik osztálytársam. Úgy meglepődtem, hogy hirtelen nem is tudtam mit válaszolni.

- Hát, ööö… nem – nyögdécseltem össze egy mondatot.

- Ez nem igazán volt meggyőző. Vagy csak még alakulóban van?

- Talán valami olyasmi – böktem ki. Bence is hasonlót kérdezett, amikor jöttünk, és akkor se tudtam mit mondani rá, ez az óta sem változott. Az már nyilvánvaló, hogy Bencének nem lenne ellenére, de arról fogalmam sem volt, hogy én mit akarok. Így elég nehéz eldönteni, hogy mi legyen…

Nagyjából tíz perccel később immár melegítőbe átöltözve ballagtunk ki csengetéskor az öltözőkből. Velünk egy időben nyitották ki a fiúk is az ajtajukat, így Bence ismét megtalálta a kezemet, és összekulcsolta az ujjainkat.

- Nem gondolod, hogy ezt legalább a suliban hanyagolhatnád? – emeltem fel kicsit a kezünket. Éppen elegen tudnak már rólunk. Illetve róla meg rólam.

- Nem – hajolt közel hozzám, hogy a fülembe suttogjon. Azt hiszem, beletörődhetek, hogy sosem fogja azt csinálni, amit kérek.

Nem sokkal később a tornacsarnokban sorakoztunk fel, és kezdetét vette ez a szörnyű tesi óra. Nem fogom túlélni.

- Gyerekek, ma szekrényugrás lesz. Fiúk, hozzátok ide a szekrényt, a dobbantót és a szőnyeget! – utasította őket a tesitanár a bemelegítés után. Amikor minden el volt rendezve felsorakoztunk a dobbantó mögé. Először mentek a fiúk, aztán a lányok. Szerencsére még csak egyszerűbbeket kellett csinálnunk, amikkel nem volt gondom. A probléma ott kezdődött, mikor jöttek a bonyolultabbak. Nekifutottam, dobbantottam, és már majdnem sikerült átugranom, amikor a lábfejem beleakadt a szekrénybe, és ráestem a szőnyegre. Nagy csattanással értem földet az oldalammal, ami nem igazán volt kellemes érzés, és azonnal nyúlt utánam a tanár, illetve Bence és Linda.

- Minden rendben? – tudakolózott először a tanár és barátnőm rémülten.

- Nincs semmi bajod? – kérdezte Bence félelemmel a hangjában.

- Igen, minden oké – ültem fel kissé nehezen, majd a bokámhoz kaptam. – Illetve talán a bokám fáj – mozgattam óvatosan a számat elhúzva.

- Valaki segítsen Vikinek elmenni az orvosi szobába! – nézett végig a többieken, akik összegyűltek körülöttünk.

- Majd én! – szólalt fel Bence lecsapva az elsőségre. Azon lepődtem volna meg, ha nem ezt tette volna.

- Jól van. Ha végeztek, értesítsetek a helyzetről! – figyelmeztetett minket, majd az osztály többi tagjához fordult, hogy folytassák az órát. Bence könnyedén felkapott a karjaiba, és mint a menyasszonyokat szokás, úgy vitt ki a csarnokból. Szuper. Ennél közelebb már nem igazán lehetnék hozzá.

- Ugye tudod, hogy nagyon megijesztettél? – kérdezte lágyan, és lelassított, amint kiléptünk a folyosóra. Nem válaszoltam, mert nem tudtam mit. – Soha többet ne csinálj ilyet! – állt meg, és a szemembe nézett jó mélyen.

- Véletlen volt – feleltem halkan. Próbáltam nem őt bámulni, de nem ment.

- Nem vigyáztam rád eléggé. Pedig megígértem – hangja bűnbánó volt, amit nem értettem. Saját magának ígérte, mert nekem ugyan nem.

- Nem kértem, szóval nem volt mit megszegni. És most már hagyd abba a hülyeségedet! Úgysem tudtál volna segíteni – miközben haladtunk az orvosi szoba felé azon kaptam magam, hogy vigasztalom őt. Már azt sem tudom, hogy mit miért teszek. Komolyan nem értem, mi van velem.

- Csak ne forduljon ez elő többet – halkabban beszélt, mint én, szinte suttogott, és a nyakamba fúrta fejét. Most láttam őt először ilyen védtelennek, sebezhetőnek. Eddig mindig erősnek tüntette fel magát előttem, vagy csak nem volt olyan helyzet, ahol ez megváltozott volna. Karommal erősebben öleltem át a nyakát, mintha ezzel vigasztaltam volna.

Pár perccel később megérkeztünk az orvosi szobához. Egyik kezemmel kinyitottam az ajtót, hogy segítsek Bencének bejönni, majd egyenesen a teremben lévő ágyra tett le, ő pedig leült mellém. Senki sem volt bent, de amint körbenéztem máris itt termett az orvos.

- Nocsak! – vett észre minket. – Mi történt?

- A bokám – emeltem fel egy kicsit. – Szekrényugrás közben rosszul estem, és megütöttem – meséltem el röviden, majd rögtön odajött megnézni.

- Ahogy látom nem olyan súlyos, meghúzódott – vizslatta a szemével. – Már kezd bedagadni, de néhány nap alatt el fog múlni – felelt, mire megkönnyebbültem, hogy semmi komoly, majd átment a másik helyiségbe. Egy perccel később már vissza is jött.

- Tessék, itt van kenőcs, amivel kend be egy nap háromszor, és fásli, amivel körbe kell tekerned. Este pedig nem árt neki a vizes borogatás. Próbáld kímélni egy kicsit, szóval semmiféleképpen ne tesizz, de suliba azért járhatsz. Így pár nap, és újra a régi lesz – mosolygott rám kedvesen, amit viszonoztam is.

- Köszönjük – szólalt meg Bence, majd elvette az orvostól a cuccokat.

- Nincs mit. Ha esetleg rosszabbodna, szólj! – felelt, és ismét eltűnt a másik szobában. Bence felsegített, majd a csarnok felé vettük az irányt.

- Örülök, hogy semmi komoly gond nincs – mosolygott, miközben egyik karjával tartott, hogy rá tudjak támaszkodni, így segítve a haladásban.

- Én is – válaszoltam csendesen. Nyugalommal töltött el, hogy nem olyan a hangulat köztünk, mint amikor a moziba mentünk. Sokkal biztonságosabban érzem magam, ha nem kiabál. Csak az a baj, hogy ez nincs mindig így, ezért nem akarok tőle semmit. Az újabb probléma, hogy ő viszont igen.

- Minden rendben van? – sietett hozzánk a tesitanár, amikor beléptünk a terembe. Hirtelen mindenki tekintete ránk szegeződött.

- Igen, csak egy kis húzódás – mondta helyettem Bence, és segített leülni a padra, majd lepakolta mellém a kenőcsöt és a fáslit.

- Hála az égnek! – sóhajtott fel. – Gondolom pár tesi órát kihagysz.

- Igen, nem szabad erőltetnem – pillantottam fel rá.

- Jól van. Bence segíts majd neki, ha bármi baja van – szólt rá a tanár, aminek nem is tudom, hogy örüljek-e vagy ne. Bence mosolyogva bólintott.

- Kend be és tekerd be most! – fordult hozzám, és már adta is a kezembe a szükséges dolgokat. – Minél előbb elkezded, annál előbb gyógyul meg.

- Tudom – mondtam rá sem nézve, és máris felraktam a padra a lábam. Levettem a cipőt, lejjebb húztam a zoknimat, és kinyomtam a kenőcsből egy keveset a bokámra, majd elkezdtem bekenni. Ahogy hozzáértem, felszisszentem.

- Majd én – hessegette el a kezemet onnan Bence, amit nem néztem jó szemmel. Lágyan belemasszírozta a gélt a fájdalmas területbe, és nem is fájt annyira. A fásliért nyúlt, szétszedte, majd óvatosan betekerte, vigyázva nehogy fájjon.

- Kész – jelentette ki, mintha nem a mozdulatait figyeltem volna egész végig.

- Köszönöm – feleltem halkan, mire közelebb hajolt, és megpuszilta az arcom. Féloldalas mosoly kúszott az arcára, amikor észrevette, hogy belepirultam.

- Neked bármit – jegyezte meg kacsintva.

A maradék időt a padon ülve töltöttem Bence társaságában. Visszamehetett volna és bekapcsolódhatott volna az órába egy idő után, de inkább választotta azt, hogy velem marad, és segít, ha van valami. Nem beszéltünk, de ez nem jelenti azt, hogy nem kommunikáltunk volna. A lábamat az ölébe húzta és simogatta. Közben néha rám pillantott és eleresztett egy mosolyt, amitől tuti, hogy megint elpirultam vagy legalábbis zavarba jöttem.

Az óra végeztével Linda és Bence segítségével mentem vissza az öltözőbe. Gyorsan átvettem a másik ruhámat, majd velük bicegtem kifelé a suliból.

- Most már lehetőleg próbálj meg nem elesni! – ölelt magához barátnőm.

- Nyugi, nem fogom hagyni – mosolygott mellettünk Bence.

- Ezt valahogy gondoltam – vetettem oda egy grimasz kíséretében. Azért, mert ma aranyos volt velem, még nem fogom megadni magam. Túl veszélyes lenne. Miután elköszöntem Lindától, Bence segített beszállni az autójába.

- Most már tényleg nekem kell téged suliba vinni és hazahozni – gondolom, mennyire örült magának. Semmit sem reagáltam inkább. Amikor megálltunk a házunknál, a kiszállásnál is támogatott, majd a táskámat hozva és engem tartva jött be velem a lakásba.

- Úristen! Mi történt? – kapott a szívéhez anya, mikor meglátott minket.

- Csak egy kis baleset – helyezkedtem el a konyhában az egyik széken.

- Mi? Milyen baleset?

- Nem sikerült jól a szekrényugrás, és meghúzódott a bokája – mondta Bence leülve mellettem.

- Nagyon fájt? – jött közelebb megnézni a sérült testrészem.

- Nem volt vészes. Csak pihentetnem kell, nem szabad tesiznem és be kell kennem, illetve fásliznom, este pedig vizes borogatás.

- Jól van. Remélem, minél előbb helyre jön.

- Nos, akkor én megyek is – állt fel Bence a helyéről, nyomott az arcomra egy puszit, anya pedig utána ment, hogy kikísérje. Pár perccel később vissza is jött, majd elmeséltem neki részletesen a tesi órán történteket.

Reggel fájdalmasan tapasztaltam, hogy a neheze még csak most fog következni a bokámmal kapcsolatban. Tegnap valamennyire rá tudtam lépni, de ma már ez nagyon nem akart sikerülni. Csodás lesz így a nap.

Amikor Bence megérkezett, dudált, majd bejött a házba. Nem tudom, hogy ez mióta van megengedve neki.

- Jó reggelt, szépségem! Minden oké a lábaddal? – jött oda hozzám, miközben próbáltam felöltözni, és megpuszilt.

- Nem mondhatnám. Alig bírok rálépni – panaszkodtam egy kicsit. Ha már ennyire érdeklődik…

- Akkor majd viszlek. Úgyis pehelykönnyű vagy – kacsintott, mire enyhén kikerekedett a szemem. Én pehelykönnyű? Összekever valakivel. Nem reagáltam rá semmit, de gondolom az arckifejezésem beszélt helyettem is.

- Szombat estére ne tervezz programot. Velem jössz egy buliba – szólalt meg, amikor már az autójában ültünk.

- Micsoda? – nem kicsit lepődtem meg. Már az nem tetszik, hogy vele kell mennem, arról nem is beszélve, hogy buliba, és megint csak vele.

- Jól hallottad – mosolygott az utat figyelve. – Megbeszéltem anyuddal.

- Mi? Te anyával egyezkedsz a háttérben? – nem tudom elmondani, hogy mennyire felszaladt a szemöldököm. Ez nekem sok.

- Nem, csak megkérdeztem tőle tegnap, hogy elengedne-e velem holnap. Igent mondott, szóval szerintem ennek inkább örülnöd kellene.

- De az nem számít, hogy én nem akarok menni sehova? Pláne a bokám miatt. Szerinted mégis mennyit táncolnék? – közelített a hangom a kiabáláshoz.

- Megoldjuk. Egyébként meg, ha velem vagy, nincs mitől félned. Mindenre lesz megoldás – szinte halál nyugodtan mondta végig, néha rám pillantva.

- Ja, képzelem, milyen jó lesz – dünnyögtem az orrom alatt. Még hogy ha vele vagyok, nincs mitől félnem, amikor ő az, akitől a félek…