5. rész

Helló! :)
Időm úgy engedte, hogy ide ma tudom hozni a következőt. Örömmel láttam, hogy átléptük a 100 kattintást, amit nagyon szépen köszönök! <3 Persze a pipáért vagy komiért sem haragszok :$
A sulihoz pedig kitartást, már csak 1 hét! Azt hiszem, nem is dumálok többet, kellemes olvasást! :)xx

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

5. rész

Bence kb. negyed órával később a sulinál megállt, de a motort járva hagyta. Segített kiszállni és elmenni a bejáratig, ahol maga felé fordított.

- Linda majd segít neked a közlekedésben, ugye?

- Igen, de miért? – hangom kissé bizonytalan volt. Nem tudom, miért.

- Dolgom van – elég rövidre sikeredett a válasza, többre számítottam. Egyébként utálom, hogy minden szót harapófogóval kell kihúzni belőle.

- És mi az? – reménykedtem, hogy elmondja, bár azért voltak kétségeim.

- Fontos dolog. És örülnék, ha nem kérdezgetnél erről állandóan. Már elmondtam, hogy jobb, ha nem tudod, nem értem, hogy nem lehet ezt felfogni! – egyre indulatosabbá vált beszéd közben, teste megfeszült.

- Csak egy ártatlan kérdés volt – halkultam el, és hátrabicegtem egyet. Megint sikerült a frászt hoznia rám, és pontosan ezért nem akarok vele menni sehova.

- Sajnálom – nyugodott végre meg, közelebb lépett hozzám, és átölelt. Jobbnak láttam, ha hagyom őt. Inkább nem kötekedek. – Órák után itt leszek. Légy jó, és vigyázz a lábadra, meg magadra is! – puszilta meg a homlokom. Nem szóltam semmit, Bence megfordult, és sietős léptekkel haladt az autójához. Járásán látszott, hogy feszült. Tuti, hogy valami rossz van a háttérben.

- Na, jössz már, te rokkant? – zökkentett ki merengésemből Linda hangja.

- Ja… igen, persze – feleltem kábán, majd segített bemenni egészen az osztályig.

A nap nagy részében szinte azt sem tudtam, hol vagyok. Végig azon járt az agyam, hogy mi az a fontos dolog, amiért Bence már megint hiányzik. Ez az első hete, és két napot kihagyott. Nem hiszem, hogy ennek jó vége lesz. Legszívesebben kikérdezném őt, de újra leordítana, azt meg nem akarom még egyszer átélni. Így is kijutott nekem abból bőven.

- Lesz valami programod hétvégére? – kérdezte Linda, mikor az utolsó óra után pakoltunk össze, és öltözünk fel.

- Sajnos – kissé rövidre sikeredett a válaszom, ami inkább nyögés lett.

- Még a sérült bokád ellenére is? – eléggé meglepődött. Hát még én mennyire!

- Éppen ez az! Bence és anya beszélték meg a hátam mögött, hogy szombaton megyek Bencével egy buliba. Még csak meg sem kérdeztek! Anya meg beleegyezett, érted? Megengedte, hogy ezzel a… – itt befogta a számat.

- Nyugi van, fogtad? – nézett mélyen a szemembe. Bólintottam. – Arra nem gondoltál, hogy ezt elmondd anyudnak is?

- Még nem volt rá időm. Bence csak ma reggel szólt, amikor elhozott.

- Na, akkor mondd el neki is, aztán lehet, hogy megúszod.

- Remélem – ezek után elhagytuk a tantermet, és rá támaszkodva lassan lementünk a kijárathoz. Amint kiléptem, Bence máris megindult felénk.

- Helló, gyönyörűm! – puszilt a hajamba, Linda pedig gondolom megakadt a „gyönyörűm”-nél. Nekem is időbe telt mire megszoktam valamennyire.

- Na, jó, én leléptem. Sziasztok! – búcsúzott el barátnőm nevetve.

- Majd beszélünk, szia! – szóltam utána, majd Bence átkarolva terelt az autóhoz, és segített menni, illetve beszállni.

- Minden jól ment ma? – fordult felém, miközben bekötötte magát.

- Nem, nélküled megállt a világ – szem forgatva fordultam az ablak felé. Egyre jobban idegesít, hogy azt hiszi, nélküle mindig történik velem valami rossz.

- Befejeznéd ezt a hangnemet? Egy egyszerű kérdés volt, és erre így kell válaszolnod? – hallatszott a hangján, hogy kezdi felhúzni magát. Nem ezt akartam mondani, de kicsúszott a számon.

- Nem mondtam volna ezt, ha nem kérdeznéd meg állandóan. Tudod, mennyire idegesítő? – sikerült kikelnem magamból. Megint elintéztem, hogy mérges legyen és leordítson, amitől majd megijedek. Két kezével betemette az arcát, gondolom, hogy lenyugtassa magát.

- Lehetne csak egyszer, hogy egy nap ne veszekedjünk? – érezhető volt, hogy próbálja nyugodt hangnemben végig mondani, miközben a szemembe nézett.

- Hát, mint látod, elég nehezen – intéztem el ennyivel, kissé kimérten. Én a részemről befejeztem a vitát. Bence visszanézett az útra, és beindította az autót. Az egész út alatt csendben voltunk, szinte tapintható volt a feszültség, amikor megállt a házunk előtt, és segített elmenni az ajtóig.

- Nem megyek be, mert van még egy-két elintéznivalóm. Holnap fél kilencre érted jövök – mondta hűvösen, alig rám nézve. Nem mertem megkérdezni, hogy mi dolga akadt. Az előbbiek után már nem.

- Nem akarok sehova menni holnap este – az én hangom sem volt különb az övétől. Hogy várhatja el, hogy ezek után még megyek vele valahova kettesben?

- Nem érdekel. Anyukád megengedte. Jössz és kész – itt azt hittem, hogy felrobbanok mérgemben.

- Nem te fogod eldönteni, hogy mit csinálok! Nem megyek veled sehova! – utolsó mondatomat nyomatékosítottam, tagoltan ejtetem ki a szavakat.

- Akkor fél kilenc. Légy jó! – egy mosollyal az arcán olyan könnyedén mondta, mintha nem is egy veszekedés kellős közepében lennénk. Lágyan megpuszilta az orrom, megfordult, visszament az autóhoz, beszállt és elindult. Én pedig ott álltam, és nem tudtam elhinni, hogy képtelen vagyok megszabadulni tőle.

A szombat délelőttömet tanulással töltöttem, de persze nem sokat, hagytam vasárnapra is. Előre gondolkodtam egy kicsit: ma este el kell mennem Bencével a buliba, és nem tudhatom, hogy mi fog történni, így ha valami közbe jönne, akkor legalább a házijaim egy rész készen lesz. Természetesen a lehető leghamarabb próbáltam elkészülni, ugyanis megbeszéltem Lindával, hogy elmegyünk meglátogatni Timit, és a tanulnivalót is le tudja másolni. Egyébként még péntek este mondtam anyának, hogy nem akarok menni sehova Bencével, de hiába való volt. Ő helyettem is örül ennek a „kapcsolatnak”.

- Na, meséljetek! Miről maradtam le? – türelmetlenkedett Timi, amikor már náluk voltunk, és elhelyezkedtünk az ágyán. – Mi van Bencével? – belecsapott elég rendesen a közepébe.

- Ma este buliba megyek vele – közöltem, mire majdnem kiestek a szemei.

- Hogy micsoda?

- Elmondtad anyudnak, hogy nem akarsz? – kérdezte Linda.

- Igen, de annyival intézte el, hogy ne akadékoskodjak, nem illik visszautasítani egy ilyen meghívást, és hogy majd ha nem éreztem jól magam, akkor megérti. Hihetetlen, hogy Bence mellett áll.

- Végül is, ha kedves veled, akkor nem lesz gond.

- Csakhogy sokat veszekedünk. Mindennap.

- Mint a rossz házasok – vigyorgott Timi, mire egy gyilkos pillantással jutalmaztam. Ez hirtelen ért. És nem is illünk össze!

- Mindegy, hagyjuk Bencét, nem akarok róla beszélni legalább most – próbáltam témát váltani. Így is elég lesz elviselni őt egész este.

Néhány órával később már javában készülődtem a bulira. A hajmosást követően, a szekrényem előtt válogattam a ruháim különböző variációjából kb. fél órája. Nagy nehezen megtaláltam a megfelelőt, így magamra kaptam, és siettem megcsinálni a sminkemet, még volt egy kis időm.

- Kicsim! Itt van Bence! – kiáltott anya a szobámba. Leellenőriztem, hogy minden jól áll-e rajtam, majd elindultam kifelé. Semmi kedvem nem volt ehhez az estéhez, de nem szeretek úgy elmenni buliba, hogy nem érzem úgy, jól nézek ki. Szóval próbáltam kihozni magamból a legjobbat. Bencének mondjuk így is-úgyis tetszek, de nekem nem gond, ha rajta kívül másnak is.

- Gyönyörű vagy! – fogadott Bence, amint kisántikáltam az előtérbe.

- Köszönöm.

- Aztán vigyázni a lányomra! – szólt szigorúan apa, mire Bence hevesen bólogatni kezdett. Legalább tőle tart valamennyire.

- Jó szórakozást! – ölelt meg anya, majd elköszöntünk, és elindultunk az autójához. Természetesen Bence segített menni és beszállni, hiszen a bokám még mindig nem volt igazán használható, bár már kezdett javulni.

- Ma este különösen vadító vagy – hajolt közelebb hozzám, és megpuszilta a fülcimpám, amibe beleremegtem, majd a nyakamat célozta meg.

- Az előbb még csak gyönyörű voltam – sikerült összeraknom egy értelmes mondatot. Tapsot!

- A szüleid előtt azért visszafogom magam – szája sarkában egy vigyor húzódott, miközben beindította a BMW-t, és elindultunk. Ha már a szájánál tartunk, felfedeztem rajta valamit, ami eddig még nem volt ott.

- Mi történt a száddal? – hangom kissé elbizonytalanodott, félve néztem rá.

- Semmi érdekes. Csak egy kis baleset – aha, baleset. És én ezt el is hiszem.

- Biztos? – még az előbbinél is bizonytalanabb voltam. Látszott, hogy felrepedt neki, és vérzett is. Tegnap nem volt suliban. Tuti, hogy akkor történt valami.

- Megmondtam, hogy nem érdekes! – hangját felemelte, és éreztem, hogy tovább akarta volna folytatni, de visszafogta magát. Tekintetét visszavezette az útra, keze pedig a combomon landolt. Megint.

- Muszáj ezt? – mutattam a lábamra. Némi félelem hallatszott a hangomon, de eszembe jutott, hogy ez volt a baj akkor is, amikor először vitt el kocsival a suliba. Rászóltam, leordított. És vajon most? Nem válaszolt, csak rám nézett. Keze ott maradt még pár percig, majd elvette, miközben lágy mosolyra húzta a száját, és tekintetét a szemembe vezette néhány pillanatra.

Kb. fél órával később egy szórakozóhelynél lassított le, és keresett helyet leparkolni. Amint talált egyet, segített kiszállni.

- Figyelj rám! – szólt, mielőtt még bementünk volna, és megragadta a karomat. – Itt nem babazsúr lesz. Elég kemény bulik szoktak lenni.

- Akkor miért idehoztál? – kissé megremegtem, amikor jobban belegondoltam, hogy mégis meddig fajulhattak el a dolgok egy itt megrendezett partin.

- Mert sok mindenért nem kell fizetnem.

- Miért? – érzem, hogy nem a két szép szeméért.

- Maradjunk annyiban, hogy vannak kapcsolataim, és sok haverom jár ide – felelte halkan, mire kirázott a hideg. Inkább nem kérdeztem meg, pontosan milyen kapcsolatai. Ezt tényleg jobb lesz, ha nem tudom. Vagy lehet, hogy tudnom kéne, és akkor még most el tudnék szökni. Bár Bencét ismerve erre nem sok esély van. Biztos, hogy nem hagyná.

- Csak mindig maradj mellettem, értetted? Mindig! – mélyen a szemembe nézett, és a hangsúlyával sikerült megijesztenie. Csak bólintani mertem. – Ha velem vagy, nem lesz semmi gond – mosolygott, gondolom biztatásképp, majd összekulcsolta az ujjainkat, és elindult a bejárat felé, én pedig próbáltam követni, de persze azért le voltam maradva a lábam miatt. A biztonsági őr simán beengedett minket, amit nem értettem.

- Ismerem őt – szólalt meg, mintha kitalálta volna, mire gondolok. Ahogy beléptünk a félhomályba borult helységbe, rögtön megéreztem a levegőben kavargó füstöt, amit kicsit nehéz volt megszoknom. Bence behúzott az emberáradatba, egyenesen a bárpulthoz igyekezett, én meg lépkedtem utána, ahogy tudtam. Segített felülni a székre, és rendelt italt.

- Két vodkanarancsot.

- Nem akarok alkoholt inni – jelentettem ki. Még az hiányzik.

- Csak, hogy jó kedved legyen. És itt egyébként is az a szokatlan, ha nem alkoholos piát rendelsz – szuper. Ennél rosszabb helyre nem hozhatott volna? Amíg vártunk az italokra, végig mértem az embereket, már amennyire a homályban és a füstben lehetséges. Nagy részük táncolt egymáshoz simulva, fogdosva a másikat, néhányan kisebb bokszokban ültek és a másik szájának tanulmányozásával voltak elfoglalva. Remélem, Bence semmi ilyesmit nem tervez. Bár akkor minek hozott volna el egy ilyen helyre?

- Nemsokára mi is megyünk táncolni – súgta a fülembe, egészen közel hajolva, éreztem a nyakamon leheletét, amitől kirázott a hideg. Érdekes lesz így. Megkaptuk a vodkanarancsokat, Bence egyből megitta a felét, én meg csak lestem egy nagyot. Ennyire szomjas lenne?

- Mi az? – vette észre, hogy majd’ kiesik a szemem. – Gyerünk, igyál! – esett le neki, hogy min csodálkoztam, majd a kezével a számhoz nyomta a poharat. Elsőre nem igazán ízlett, de aztán hozzászoktam, így én is hamar megittam.

- Irány a táncparkett! – mondta közelebb hajolva, hogy megértsem a hangos zenétől. Meg sem várta a válaszomat, megragadta a csuklóm, és egyből behúzott a sok ember közé. Pár másodperccel később jutott eszébe, hogy az én lábam még nem tökéletes, így lelassított. Egy hirtelen mozdulattal magához húzott, hatalmas kezei a derekamon landoltak, én pedig átöleltem a hátát automatikusan. Mikor magamhoz tértem, rájöttem, hogy mit is műveltem, de már nem akartam visszakozni, hagytam a kezem a helyén. Egyszer csak azt éreztem, hogy karjaival szorosabban húz magához, majd felemel.

- Tedd a lábad az enyémre! – szólt a fülemhez. Fogalmam nem volt, minek, de megtettem, amit kért. Másodpercekkel később leesett. Azért kérte, hogy együtt, egyszerre tudjunk táncolni. Amikor ő lép, én is. Így valamennyire kímélte a lábamat, amiért hálás voltam neki. Lehet, hogy mégsem olyan rossz ember?