8. rész

Sziasztok! :)
Van pár fontos dolog, amit el kell mondanom, mielőtt még elfelejtem :D
Először is, hallhattátok, hogy megszűnik a Google Reader (minek? felesleges szerintem), így kövessétek be a blogomat bloglovinon, ha szeretnétek értesülni az új részekről! Oldalt megtaláljátok a linket.
A másik pedig, hogy megcsináltam az új blogomat, amely Larry Stylinsonról szól, ha szeretitek, akkor nézzetek fel! Itt a link: http://theydontknowaboutus-larrystylinson.blogspot.hu/ Nincs még teljesen készen a kinézete, dolgozom rajta. A többi infót megtaláljátok a blogon.
Így a végére pedig megköszönöm a pipákat, amik feldobták a napomat! Komiért sem haragszom meg :$
Nos, azt hiszem, mindent elmondtam, kellemes olvasást! :)xx

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

8. rész

Hétfő reggel már sokkal összeszedettebben ébredtem, ami a szinte egész napos vasárnapi agyalásomnak volt köszönhető. Eldöntöttem, hogy nem hagyom magam letargiába esni, nem fog érdekelni, hogy meg akart csókolni Bence. Olyan leszek vele, mint amikor megismertem. Túl közel engedtem magamhoz szombat este és vasárnap reggel, amit nem lett volna szabad. Hibáztam. De megpróbálom rendbe hozni, még ha nem is lesz olyan könnyű, mint szeretném.

- Jó reggelt, édesem! Kipihented magad? – fogadott reggel Bence jó kedvűen, amikor kiléptem az ajtón, és egyből elém jött. Levette a vállamról a táskát, és berakta a BMW hátsó ülésére.

- Fogjuk rá – dünnyögtem unottan, mire furán nézett rám. Gondolom nem értette, hogy most mi bajom lett, amikor tegnap még teljesen más kedvem volt.

- Valami gond van? – húzta föl a szemöldökét, és segített beszállni.

- Nincs semmi – szerintem kicsit természetellenesre sikeredett a hangom, de mindegy. Bence megrázta a fejét, becsukta az ajtót, és bepattant a kormányhoz.

- Nekem nem úgy tűnik – erőltette tovább a témát, ami kezdett már idegesíteni.

- Semmi nincsen, miért nem vagy képes felfogni elsőre is? – igen, felidegesített, de valamennyire próbáltam uralkodni magamon. Nem igazán ment.

- És te mióta engedsz meg magadnak ilyen hangnemet? – kiáltott rám, amitől persze visszazuhant a bátorságom. Jó mélyre. – Csak érdekel, hogy mi van veled, és szerettem volna, ha elmondod, mert akkor megpróbáltalak volna felvidítani, de úgy látom megint lehetetlenség veled normálisan beszélni. Majd szólj, ha újra önmagad vagy! – sziszegte, és szinte éreztem, ahogy kilöki a száján gondolatait. Jó, talán kicsit indulatosabb voltam, mint akartam. Oké, sokkal indulatosabb voltam. Csak már begőzöltem, hogy mindig mindent tudnia kell, hogy meg akart csókolni, és hogy képtelen vagyok távol tartani magam tőle. Miért kellett felbukkannia az életemben? Miért?

Szótlanul telt az út a suliig, tapintani lehetett a feszültséget, így nagy megkönnyebbülés volt szerintem mindkettőnknek, amikor megérkeztünk. Bence persze még mérges volt, de segített kiszállni, és amint odaadta a táskámat, megragadta a karomat. Befelé húzott a suliba. Amíg felértünk az osztályba, hallottam néhány olyan mondatot, hogy „biztos összevesztek”, „ebből még balhé lesz”, „nem szívesen lennék Viki helyében”. Na, igen. Én sem szeretnék most a helyemben lenni. Bence el nem engedte volna a derekamat, ami szerintem felesleges volt, csak meg akarta mutatni a többi fiúnak, hogy én már foglalt vagyok. De jó nekem. Szótlanul ültem le a helyemre és pakoltam ki a cuccaim, majd amikor megjött Timi és Linda, eltátogtam elfordulva Bence elől, hogy menjünk ki. Gyorsan elhadartam nekik a hétvégén történteket még egyszer, mivel vasárnap este nem bírtam már egyedül szenvedni, ezért áthívtam őket, és mindent kiadtam magamból. Nem kicsit voltak akkor sem és most sem lesokkolva, de azért már könnyebben dolgozták fel az információkat. Ők sem tudták hová tenni Bence dühkitöréseit, amiket nem tudok kezelni, főleg azok után, hogy tudom, milyen, amikor normális, kedves, figyelmes. A megbeszélésünket a becsengetés zavarta meg. Éljen.

Ötödik óra után jutottam végre ki az osztályból, és Bence mellől, ugyanis minden szünetben bent maradtam, mert tanulni kellett felelés vagy dolgozat miatt. Sem Bence, sem én nem szóltunk egymáshoz, ami érdekes volt, mivel padtársak vagyunk. Egy élmény volt. Komolyan. Timi és Linda átnézte, hogy mit kellett volna írniuk a dolgozatba, így én úgy döntöttem, hogy kiugrok a mosdóba megigazítani a hajamat. Beléptem az ajtón, odaálltam a tükör elé, és éppen csak kihúztam belőle a hajgumit, amikor Bence nyitott be.

- Tudsz róla, hogy ez a lánymosdó? – bármennyire is meglepődtem, nem fordultam felé, csak a tükörből néztem rá.

- Képzeld, igen – felelt kimérten, és egyenesen mögém állt. Karjai átfonták a derekamat, a szívem pedig vad dobogásba kezdett. A nyakamat kezdte volna el puszilgatni, amikor nevetgélést hallottunk kintről, így gyorsan behúzott az egyik WC-fülkébe. Bence feltérdelt a lehajtott ülőkére, engem pedig maga elé húzott.

- Így nem látnak meg – magyarázta meg, mivel az arcomra gondolom kiült, hogy fogalmam sincs, mi van. Aprót bólintottam. A hangokat kiadó lányok tényleg bejöttek, és vihorászva mesélték a hétvégéjüket. Borzasztóan izgalmas volt. Bence látta, hogy egyáltalán nem élvezem a beszélgetésüket hallgatni, ezért tett róla, hogy ne arra figyeljek. Hogy mire gondolok? Lágyan csókolgatni kezdett a nyakamtól egészen a szám széléig. A térdeim úgy beleremegtek, hogy azt hittem, nem bírok állni a lábaimon. Közben kezei a hátamon cikáztak fel és le, majd megállapodtak a fenekemen. Nos, nálam ez olyan pont, hogy ilyenkor rögtön le tudnám teperni azt, aki ott ért hozzám. Szóval nem kis erőmbe került, hogy visszafogjam magam. Nem is nagyon sikerült, nyöszörögtem.

- Sss – tette a számra a mutatóujját Bence. – Így megtudják, hogy itt vagyok – suttogta, hangja mély és szexi volt, alig bírtam magammal. A szívem valahol a torkomban volt, és nagyokat nyeltem, hogy a testemben tartsam továbbra is. Kész szenvedés volt az az öt perc, amit a lányok bent töltöttek. Szuper, a fél szünet elment. Miután végre ismét kettesben maradtunk, Bence leszállt a lehajtott WC-tetejéről, de nem hagyta, hogy kimenjek. A csuklómat megfogva húzott vissza magához, így egyenesen a karjaiba pördültem, kezeit pedig összekulcsolta a derekamnál hátul. Ki se tudok szabadulni. Szép.

- Várj – még mindig suttogott. – Elmondod végre, hogy mi bajod? – olyan lágyan kérdezte mélyen a szemembe nézve, hogy én éreztem volna rosszul magam, ha nem válaszolok.

- Nehéz olyat elmondani, amit nem tudok – böktem ki végig a padlót bámulva, miután szavakba sikerült öntenem a gondolataimat. Egyébként nagyon nehéz lett volna elmagyarázni Bencének az okokat, és biztos, hogy feldühítette volna, azt meg a legkevésbé sem akartam, így maradtam a füllentésnél. Merthogy félig-meddig igaz. Sajnos.

- Rendben – szinte már zilálta, orrát végighúzta a nyakamon, amitől egyre szaporábban vettem a levegőt, ahogy éreztem leheletét a bőrömön. – Gyerünk órára, majd máskor folytatjuk – és itt nem hittem el, hogy abbamerte hagyni, amit csinált. Hitetlenkedve meredtem rá, amire csak mosolygott, és a kezünket összekulcsolva húzott ki maga után a mosdóból. Direkt csinálja. Ki akar készíteni, és amikor már kezdem élvezni, abbahagyja. Ilyen nincs!

Gondolom, mondanom sem kell, hogy mennyire figyeltem a tanórán. Igen, semennyire. Az egész 45 perc alatt visszajátszottam azt a kis időt, amit Bencével töltöttem a mosdóban. Ez viszont hiba volt, mert észrevettem, hogy Bence figyel engem. Innentől próbáltam magamon uralkodni. Nem ment, Bence pedig rendkívül jókat derült rajtam. Szuper. Megint elérte, hogy miután összevesztünk és kellően felidegesített, most megint a gyengéd énje járjon az agyamban. Nem hiszem el. Az őrületbe fog kergetni.

Órák után Lindáékkal léptem ki a suli ajtajából és persze Bencével, aki a kezemet semmiért el nem engedte volna. Mosolyogva köszöntem el a lányoktól, majd Bence a BMW felé húzott. Mindenhonnan fürkésző szempárok figyelték, ahogy beszálltam az autóba. Mint valami híresség. Nagyon jó.

- Téged nem idegesít, hogy mindenki minket nézett? – pillantottam felé, miután Bence is elhelyezkedett a kormány mögött. Becsukta az ajtót, így a sötétített ablakoknak köszönhetően eddig voltunk láthatóak mások számára.

- Nem – felelte egyszerűen, a szemembe nézve. Hangja lágyan és kellemesen csengett. Végre ismét a kedves énje van velem. – Én csak veled voltam elfoglalva. Nem érdekelnek mások – jelentette ki, nekem pedig a szívemet melengette ez a mondata, akármennyire is nem akartam. Utálom, hogy nem tudom irányítani az iránta való érzéseimet. Próbáltam rá válaszolni, reagálni valamit, de nem ment. Kinyitottam a számat, majd becsuktam. És még egyszer. Ehhez még hozzájárul az „ezt nem tudom elhinni” fej. Bence elnevette magát látva a reakcióimat, mire megráztam a fejem, hogy összeszedjem magam. Közelebb hajolt hozzám, és a szám szélén puszilt meg. Mosolyogva távolodott el, beindította a motort, én pedig az ablakon bámultam ki. Még soha nem csókolt meg, pedig már egy hete velem van. És már az első nap kiszúrt magának. Gondolom, onnantól akart közel kerülni hozzám. Ha úgy vesszük, elég régóta türtőzteti magát. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy mennyiszer nehezítettem meg a dolgát. És mégis kitartott és vár. Rám vár.

- Mi olyan vicces? – pillantott felém jókedvűen, mire csak megráztam a fejem. Jobb, ha nem öntöm szavakba. Hála az égnek elfogadta, hogy nem mondok semmit. Ritka pillanatok egyike.

Az út további részében csendben voltunk, amit egyáltalán nem bántam. Legalább nem mondott vagy tett semmi olyat, ami összezavart volna. Már így se tudom, hogy állunk. Mondjuk ezt eddig sem tudtam, úgyhogy mindegy.

- Reggel jövök. Légy jó kislány! – fordult felém, amikor megérkeztünk a házunk elé. Egy grimasszal jutalmaztam a megszólításért, amin felnevetett. – Nem érdekel, hogy tetszik-e neked vagy sem. Nekem szimpatikus, szóval elviseled – jelentette ki, és láttam rajta, hogy tényleg nem fontos a véleményem.

- Nagyszerű – dünnyögtem az orrom alatt. Bence nem foglalkozott azzal, hogy egyáltalán nem lelkesedek érte, és megpuszilt a szám szélén. Megint ott.

- Holnap itt leszek – mosolygott elégedetten. Gondolom észrevette, hogy kissé elkábultam. Utálom, hogy ilyen hatással van rám.

Másnap reggel minimális életkedvvel ébredtem. Hú, de jó lesz így a napom… A szokásos tempómban elkészültem, majd meghallottam a dudaszót, ami csak azt jelenthette, hogy Bence megérkezett.

- Mentem, majd jövök! – kiáltottam anyának vagy apának, amelyikük éppen otthon volt. Felkaptam a táskámat, és kisiettem az ajtón.

- Helló, szépségem! – zárt egyből a karjai közé Bence. Még jó, hogy megengedte, hogy kijöjjek. – Jobb már a kedved, mint tegnap? – érdeklődött mosolyogva, hangja lágy volt, miközben a kocsihoz terelt.

- Ne reménykedj. Nem – közöltem röviden, kicsit mogorván, és minden további szó nélkül beültem a BMW-be, és ő is követte a példám. Becsaptam az ajtót, amin Bence fennakadt, mert kérdő tekintettel nézett rám. – Mi van?

- Mi bajod van már megint? – kérdezte, de már egyáltalán nem volt benne az a kedvesség, ami az előbb. Veszekedés lesz, érzem.

- Semmi – feleltem szinte már felháborodva, és karba tett kézzel vártam, hogy végre elinduljunk. Hát nem az lett, amit vártam.

- Muszáj neked mindegy egyes reggel levágnod egy hisztit? Olyan nagy kérés lenne, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer normálisan elvihesselek suliba? – ha próbálta magát visszafogni, akkor nem igazán sikerült. Ezek után viszont ne várja, hogy én ezt nyugodtan, szó nélkül eltűrjem.

- Te pedig belehalnál, ha egyszer nem ordítanál le? Kezd már rohadtul unalmas lenni – dünnyögtem, és inkább az ablak felé fordultam. Én a részemről lezártam a vitát. De Bence nem.

- Mert szerinted az nem unalmas, amit te művelsz? Csinálod a hülyeségeidet, és még csodálkozol, ha kiabálok veled – rázta a fejét, mire a szemébe néztem. Olyan düh futott rajtam végig, hogy úgy éreztem, ki kell adnom magamból. Bármennyire is szerettem volna nem jött semmi a számra, amivel visszavághattam volna. Miért?

- Miért léptél be az életembe? Miért kellett beleavatkoznod? Eddig minden normális volt, erre jöttél te, és semmi nem olyan, mint régen! – fakadtam ki. Ezeket már gondolatban rengetegszer megkérdeztem magamtól, és most már éppen itt volt az ideje, hogy Bencétől is megtudakoljam.

- Most azonnal fejezd be! – testén megfeszültek az izmok, és szemmel láthatóan vívott magában harcot, hogy lenyugodjon. Jó, lehet, hogy kicsit túlzásba estem. Vagy nem is olyan kicsit. De ez már annyira kikívánkozott belőlem! Semmit nem reagáltam rá, kibámultam inkább az ablakon. Bence beindította az autót, és elindultunk. Olyan csendben voltunk, mint még soha, és olyan feszültség volt köztünk, mint még soha. Egy hete ismerem őt, de annyiszor összevesztünk meg kibékültünk már, hogy őrület. Nincs nálunk köztes állapot, vagy minden oké vagy semmi sem. Ezt utálom a legjobban. Mindketten szörnyen makacsok vagyunk, egyikünk sem enged a másiknak, és mindig ebből van a vita. Hát mi soha nem leszünk képesek normálisan beszélni, veszekedés nélkül?

Miközben én ezeken agyaltam, Bence lefékezett a suli előtt. Nagyszerű lesz vele ilyen hangulatban eltöltenem a nap nagy részét. Attól függetlenül, hogy szépen összevesztünk, segített kiszállni, és a kapuig elkísért, ahol megállt.

- Ma dolgom van. Délután jövök érted – a vitánk óta először szólalt meg, hangja kimért volt, szinte éreztem a belőle áradó hidegséget.

- Jack? – kérdeztem félve, alig hallhatóan, és rápillantottam.

- Semmi közöd hozzá, de igen. Ennél többet nem vagyok hajlandó mondani. Vigyázz magadra, majd jövök! – legalább megkaptam a választ, ez pozitívum. Az azonban nem tetszett, hogy semmi mást nem mondott, de mit tehettem? Adott egy gyors puszit az arcomra, majd eleresztett egy halvány mosolyt, így nyugodtabban léptem be a suliba, hogy annyira már nem haragszik rám.

7. rész

Helló! :)
Ebben a nagy melegben hoztam nektek egy kis olvasnivalót! Remélem, örültök :D
Én viszont annak örülök, hogy már egy nap többször is felkattintotok ide, úgyhogy erről le ne szokjatok :D Komit meg nem akartok írni, rendben van, de akkor legalább pipáljatok, hogy legyen valami visszajelzés. Remélem, ez nem túl nagy kérés :$
És nem is dumálok többet, kellemes olvasást és nyári szünetet! :)xx

 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 7. rész

Hajnalban mennydörgésre és villámlásra riadtam fel. Ijedten tornáztam fel magam ülő helyzetbe az ágyban, amibe fogalmam sincs, hogy kerültem, és azonnal körbenéztem a szobában. Egyedül voltam bent, amit nem értettem, hiszen legutóbbi emlékeim szerint Bence is itt volt. Kibújtam a meleg takaró alól, és rögtön őt kezdtem el keresni. Meg is találtam a kisszobában. Édesen feküdt az ágyán, haja a szemére lógott, a fél takaró le volt csúszva róla, így kilátszott izmos háta. Ahogy végig néztem őt, a számba haraptam, és még mielőtt elkalandoznának a gondolataim, közelebb lépkedtem hozzá. Lágyan végig simítottam a vállán, megigazítottam a haját, majd elindultam kifelé.

- Hova-hova? – hallottam meg Bence mély és álmos hangját, így egyből visszafordultam az ajtóból mosolyogva.

- Ébren vagy? – mondtam az első értelmes dolgot, ami eszembe jutott.

- Pár perce. És te? – ült fel vigyorogva, a takaró pedig az ölében landolt, ahogy lecsúszott felsőtestéről. Próbáltam nem azt bámulni. Nem igazán ment.

- Felriadtam a viharra, aztán láttam, hogy nem vagy bent a szobában, így elindultam megkeresni téged – magyaráztam, közben pedig roppant büszke voltam magamra, amiért sikerült valamennyire a szemébe néznem, nem pedig a tökéletesen kidolgozott felsőtestét lesnem.

- Hiányoltál? – húzta fel kacéran a szemöldökét. Jelen pillanatban fogalmam sincs, hogy örülök-e ennek a kérdésnek vagy nem.

- Ig… illetve csak furcsálltam, hogy egyedül mertél hagyni – hú, majdnem kicsúszott a számon, de még idejében korrigáltam, hála az égnek.

- Gondoltam, nálam nem történhet semmi baj – vigyorgott, tehát lehet, hogy kitalálta abból a két betűből, amit mondani akartam. Vagyis nem azt akartam, de valamiért azt sikerült elkezdenem. Jó lenne tudni, miért…

- Aha – nyögtem ki zavaromban. Kellett nekem benyitnom hozzá. – Ööö, hány óra is van? – próbáltam témát váltani.

- Hajnali három – olvasta le a telefonja képernyőjéről. – Nem sokat aludtál, édesem – állapította meg, miközben felállt, és odasétált hozzám. Jelenleg nincs erőm lecseszni a megszólításért. Vagy már kezek hozzászokni?

- Hát, ja – csak ennyire tellett tőlem, mivel Bence egyenesen előttem állt meg, és szorosan magához húzott. Karjai között elvesztem, éreztem, hogy elengedem magam, ő pedig megtart. Fejemet a vállára hajtottam erőtlenségemben, az álom pedig kezdett visszaszállni a szememre.

- Na, gyere, kicsim, jobb, ha visszaviszlek aludni – hallottam hangján, hogy mosolyog, majd gyorsan felkapott a karjaiba, és átsétált velem a szobájába.

- Megdobsz egy hosszú pólóval? – kérdeztem, amikor lerakott az ágyra.

- Persze – mosolygott, majd a szekrényében kezdett el keresgélni. Örültem, hogy nem vetkőztetett le, amikor elringatott. Kissé kiakadtam volna utólag. – Tessék – nyújtott felém egy fehéret.

- Köszönöm – motyogtam, miközben álmosan felnéztem rá.

- Nincs mit. Ha bármi van, a másik szobában leszek. Aludj jól, kicsim! – lehajolt hozzám, a homlokomra nyomott egy puszit, majd kiment. Az ajtót nem csukta be, résnyire nyitva hagyta. Én gyorsan levettem a bulizós ruhámat, és magamra kaptam Bence pólóját, majd bebújtam az ágyba, hogy ismét elaludjak.

Reggel a konyhából beszűrődő zajokra keltem fel. A legelső gondolatom az volt, hogy Bence főz? Kissé fura lenne őt elképzelni, amint a gáztűzhelynél áll, és próbál alkotni valami ehetőt. Mielőtt még tovább fantáziáltam volna Bence főzőtudományáról, kibújtam az ágyból, és a konyha felé indultam.

- Jó reggelt! – köszöntem kicsit halkan, mire Bence felém kapta a fejét.

- Ó, már fel is ébredtél? Be akartam volna vinni a reggelit – sóhajtott fel, de gyorsan visszanézett arra a valamire, amit ő reggelinek nevezett.

- Bocs, hogy elrontottam – mosolyodtam el, és próbáltam kitalálni, hogy mivel kínlódik. – Tulajdonképpen mi is lesz a kaja? – inkább feladtam a küzdelmet.

- Rántotta – válaszolt röviden, mintha ez olyan egyértelmű lenne. – Miért, minek tűnik? – vonta össze a szemöldökét, miközben elém sétált, és megpuszilt.

- Hát, nem is tudom... – gondolkoztam el. Erről tényleg fogalmam sincs.

- Jó, tudom, nem vagyok egy konyhatündér – lesütött szemekkel fordult vissza a rántottához, közben kínosan mosolygott magán. Na, végre egyszer Bence is zavarban van! Ez eddig emlékeim szerint még nem történt meg.

- Mondanám, hogy nem így van, de nem szokásom hazudni – cukkoltam, mire elrakta a gáztűzhelyről a serpenyőt, és elindult felém. Szája felfelé görbült a sunyi vigyornak köszönhetően, én pedig úgy éreztem, jobb lesz, ha most azonnal elkezdek hátrálni. Bence egyre gyorsabban haladt, így befutottam a nagyszobába a fájós bokám ellenére is, és rávetettem magam az ágyra. A nagy sietségemben eszembe se jutott becsukni az ajtót, csak bevágtam, ennek köszönhetően Bence hamar utolért. Felugrott mellém, olyan gyorsan, hogy időm se volt menekülni.

- Mit is mondtál? – kérdezte vigyorogva, és elkapta a lábamat. Magához húzott, szemei csillogtak, miközben maga alá gyűrt.

- Ööö, semmit? –húzódzkodtam össze két karja között, de nem bírtam ki nevetés nélkül, ahogy Bence sem. – Jó, akkor most már kiengedhetsz – ütögettem meg lágyan a kezeit célzásként, miután kiröhögtük magunkat.

- Hülye lennék, amikor ilyen csodálatos helyzetben vagyunk – kacsintott, én pedig nem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem jött szó a számra. – Na, mi az? Nem tudsz mit mondani? – csipkelődött, mire megütöttem a mellkasát. – Csak úgy szólok, hogy ez nem fájt.

- Valahogy gondoltam – forgattam szemet nevetve. – Tehát kiengedsz? – próbálkoztam még egyszer, hátha sikerül.

- Hát… szerintem… nem – az utolsó szót vigyorogva ejtette ki. Az a baj, hogy már nem tudok mit mondani ilyenkor, pedig pár napja még simán visszaszóltam valamit. Baj van velem, az biztos. Ráadásul már régóta nem veszekedtünk. Jó, tegnap este óta, de ez nálunk soknak számít. Szinte rá sem ismerek Bencére. Kedves, aranyos, figyelmes és persze nagyon védelmező. Ezt már korábban is megtapasztalhattam, de az előtte lévőket még nem igazán. Legalábbis hosszútávon nem. És most, hogy eltöltöttem vele több időt, rájöttem, hogy talán nem olyan, mint amilyennek először gondoltam. Sokkal jobb fej is tud lenni, mint amit kimutat a világnak. És ezt az oldalát nem sokat ismerhetik.

- Min gondolkozol annyira, szépségem? – kérdezte, és egyből lefordult rólam, majd magára húzott, így a mellkasán pihentem, karjai pedig szorosan átöleltek.

- Csak, hogy milyen régen veszekedtünk utoljára – hát, nem teljesen, de ez is benne volt a gondolatmenetemben, szóval nem olyan nagy hazugság. Azt most nyilván nem vallom be, hogy elég rendesen sikerült megkedvelnem.

- Tényleg. Mikor is? Amikor ide hoztalak – válaszolta meg a saját kérdését. – Szerintem ez nem volt olyan régen – nevette el magát, amitől megrázkódtam én is, hiszen rajta feküdtem, amit most egyáltalán nem bántam.

- Tudom, de a mi esetünket nézve igen – emelkedtem fel egy kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni. Gyönyörűen csillogtak, amikor találkozott az enyémmel. – Most minek örülsz ennyire? – érdeklődtem az egyre csak felfelé kunkorodó szájának okáról.

- Annak, hogy azt mondtad, mi – ekkor kicsit komolyabbra vált az arckifejezése, bennem pedig megállt az ütő. Csillogó szemeivel rabul ejtette az enyéimet, nem mintha ki akartam volna szabadítani őket. Óvatosan feljebb próbált helyezkedni, így én legördültem róla, de amint megtalálta a tökéletes pozícióját, magához húzott jó szorosan. Vele szembe fordított, homlokunk és orrunk összeért, amit mosolyogva vettem észre.

- Leírhatatlanul gyönyörű vagy – suttogta szinte már a számba, ugyanis az ajkaink összeértek. Gondolom, mennyire szép lehetek másnapos sminkkel és elaludt hajjal. Csodás látvány.

- Ebben én nem vagyok ilyen biztos, de azért köszönöm – sikerült megint elpirulnom, így lesütöttem a szemem. Mintha ezzel leplezni tudnám…

- Pedig az vagy, hidd el nekem – lágyan rám mosolygott, és a fülem mögé tűrte az egyik szemembe lógó tincsemet. Szájával lassan közelített az enyémhez, de én még nem éreztem magam készen erre, ezért az utolsó pillanatban elfordítottam a fejem, így az arcomra kaptam egy puszit.

- Jaj, Viki… – sóhajtott fel, majd az orromon is megpuszilt, és kiment a szobából. Jó, tudom, nem ezt várta, meg akart csókolni, de nekem ez még nem megy. Még képtelen vagyok rá. Még…

Vártam pár percet, majd felkeltem felöltözni a tegnapi ruhámba. Hát, nem valami kényelmes, de ez van. Miután a szobában lévő tükörben leellenőriztem, hogy viszonylag normálisan festek, kimentem Bence után a konyhába.

- Remélem ehető lett – mutatott a megterített asztalon lévő kajára.

- Biztosan – feleltem nem túl meggyőzően. Leültem az egyik székre, és az evőeszközöket a kezembe fogva, megkóstoltam.

- Na, milyen? – fürkészte az arcom, és láttam rajta, hogy tényleg érdekli a véleményem. Mintha olyan nagyon fontos dologról lenne szó, nem pedig egy ételről, amit ő készített el.

- Hát, öhm… egész jó – erőltettem az arcomra egy mosolyt, ugyanis ázott a fölösleges olajtól, de nem akartam elrontani a kedvét. Bólintva tudomásul vette, majd a villájára szúrt egy darabot, és bevette a szájába.

- Talán egy kicsit sok az olaj, de szerintem finom – bírálta az általa készült kaját.

- Igen, valami olyasmi – bólogattam egyetértve. Na, jó, nem teljesen egyetértve, mert az én véleményem szerint rengeteg rajta az olaj, de mindegy. Legyűrtem még néhány falatot, ami azt jelentette, hogy magamat kínoztam, de elég udvariatlan dolog lett volna, ha egy-két falás után otthagyom.

- Köszönöm – álltam fel az asztaltól.

- Befejezted? – pillantott fel rám kicsit csodálkozva.

- Igen, elég volt ennyi is – feleltem, és már alig vártam, hogy hanyagoljuk ezt a témát. Megettem a felét, ami az étel egészségi szintjét tekintve kész csoda.

- Rendben – mosolygott, és tovább folytatta az evést, mert ő még nem fejezte be. – Amint átöltözök, hazaviszlek – szólt még utánam. Bólintottam, és visszamentem a szobájába megnézni, hogy minden cuccom megvan-e. Nagyjából öt perc múlva Bence is bejött, és a szekrényben kezdett el kutakodni, majd egy másik pólót és farmert szedett elő. Nem zavartatta magát, simán átöltözött előttem, én azért valamennyire elfordultam. Reméltem, hogy azt a benyomást keltem, amit akartam: nem igazán érdekel, de nem is bánom.

- Indulhatunk? – szakított ki gondolatmenetemből Bence hangja.

- Igen – feleltem röviden, alig hallhatóan, mire hozzám lépett.

- Valami baj van – emelte fel az állam, hogy a szemembe nézhessen.

- Nincs semmi.

- Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Mi bánt? – hangja lágy volt, szeméből kedvesség sugárzott, amikor felmertem rá tekinteni. Nem tudtam megszólalni. – Az a baj, ami a szobában történt a reggeli előtt? – csodálkozva bámultam rá. Honnan találta ki? – Semmi gond, szépségem. Van időnk. Most pedig induljunk, mert apád az én fejemet fogja leszedni, ha nem leszel otthon időben – karolta át mosolyogva a derekamat, és ettől a megjegyzésétől nekem is jobb kedvem lett. Bár nem tudom, miért érzem úgy, hogy egy fal került közénk, de mindegy. Ujjainkat összekulcsolva értünk le a BMW-jéhez, segített beszállni, ő is elfoglalta a helyét a kormány mögött, majd elindultunk. Végre megyek haza, és lesz időm egy kicsit nélküle lenni. Összességében élveztem a Bencével töltött időt. Ma reggel mintha közelebb engedtem volna magamhoz, de aztán amikor meg akart csókolni, én elfordultam, és most olyan távolinak érzem őt. Vagy magamat tőle…

- Viki, nincs semmi baj, ne legyél szomorú! – fordult felém, miután leparkolt a házunk előtt. Könnyű azt mondani…

- Jó – mindössze ennyit sikerült kipréselnem magamból. Hát, nem túl sokat.

- Nem vagy valami meggyőző – mormolta, majd felemelte az állam, hogy a szemembe nézhessen. Amióta elindultunk ez csak most sikerült. – Erről még beszélünk, de most mennem kell. Vigyázz magadra, mert most nem tudok melletted lenni! Holnap reggel jövök – hadarta, és megpuszilta az arcom. Bólintottam, kiszálltam, és sietős léptekkel haladtam az ajtóhoz. Amint becsuktam, Bence elhajtott.

- Anya, apa, megjöttem! – kiáltottam, és magamra erőltettem egy mosolyt, amikor megjelentek. Nem akarom, hogy így lássanak.

- Jaj, kicsim, de jó, hogy hazaértél! Minden rendben ment, jó volt a buli? – érdeklődött anya, miközben a szobámat céloztam meg.

- Igen, okés volt minden – fogtam rövidre. Most valahogy nincs kedvem erről beszélni. – De ha nem gond, aludnék egy kicsit, mert későn értünk haza a buliból, és tanulnivalóm is van még – jó indokok, amik igazak is.

- Ó, hát persze – mosolygott vidáman. – Ha bármi van, szólj! – azzal egyedül hagyott, én pedig egyből bőgve borultam a párnámba. Nem tudom, miért fakadtam így ki, lehet, hogy ez a hét az oka és Bence feltűnése, plusz hogy nem hagytam a csókot. Szóval minden. Nagyon szuper lesz így a napom.

6. rész

Sziasztok! :)
A suli utolsó napjaiban hoztam is nektek az új részt. Már csak 1 vagy 2 nap - kinek hogy - aztán jön a szünet, szóval kitartást! Annak azért örülök, hogy néha-néha felnéztek ide is, ha véleményt nem is írtok, de most már szépen lassan beindul a sztori ;)
Nem is beszélek/írok többet, jó olvasást! :)xx

 

 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 6. rész

Tánc közben végig Bence lábán álltam. Karjaival erősen tartott, hogy ne csússzak le róla, én pedig ugyanúgy fogtam a hátát. Éreztem a pólóján át, hogy milyen izmos, eléggé ki van dolgozva. Ezen felismerés miatt elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott néhány perverzebb gondolat is, aminek nem kellene.

- Mi olyan vicces? – suttogta a fülemhez, szája hozzáért a fülcimpámhoz, amitől kirázott a hideg. És ez csak egy érintés volt.

- Semmi – tudtam, hogy elpirultam egy kicsit, így fejemet gyorsan a vállába nyomtam. Semmi szükség rá, hogy meglássa, mert tuti beszólna valamit.

- Szeretnéd, ha kettesben folytatnánk? – a hangos zene ellenére is tisztán hallottam hangjából, hogy nem viccelt. Kacér mosoly szökött a szájára, amikor a kérdése után felpillantottam rá. Ismét elpirultam, ezúttal teljesen.

- Hát, öhm, erre nincs még szükség – kinyögtem egy viszonylag értelmes választ. Zavaromban egyik kezemmel megigazítottam a hajam, ami addig is jól állt, és ezt mindketten pontosan tudtuk. Amikor újra bele tudtam nézni a szemébe, arcán egy orbitális vigyor terült el. – Mi az?

- Azt mondtad még nincs rá szükség. Még – emelte a ki a szót, ami után egyből leesett, hogy mi is csúszott ki a számon. Szuper, most magyarázkodhatok, hogy nem úgy gondoltam. Azt hiszem.

- Nem azt akartam mondani… – kezdtem bele, de mutatóujját a számra helyezte, így képtelen voltam megmukkanni. Érintése futótűzként terjedt szét a testemben. Talán egy halk nyögés is kiszaladt a számból hirtelen, és most különösen hálás voltam a zenéért, ami miatt Bence nem hallhatta meg.

- Teljesen mindegy, hogy véletlenül mondtad vagy szándékosan. De egyszer biztos vagyok benne, hogy meg fog történni – hangja mélyen zengett egyenesen a fülembe, és mintha a dübörgő zene nem is lenne, csak az csengett bennem. Semmi mást nem hallottam, mindent kizártam. Alig tudtam magamhoz térni, szinte lesokkolt, ahogy rám hatott szavaival és hangnemével. Akkor jöttem vissza, amikor éreztem, hogy közelebb húz magához, karjai még erősebben tartottak és védtek mindentől.

- Hé, Bence! – kocogtatta meg valaki a vállát. Felnéztem a fekete pólós kigyúrt emberre, de én nem ismertem. Viszont valahogy gondoltam, hogy Bence igen, és nem lehet valami kedves.

- Mi van? – fordult az újonnan érkezett felé kissé morcosan. Nem hiszem, hogy örült annak, hogy megzavartak minket.

- Nem jössz le kártyázni? – volt valami a hangjában, ami nem tetszett.

- Most nem alkalmas – elég rövidre fogta Bence. Ő sem akar elmenni innen.

- Jack ráér, és azt mondta, szeretné, ha te is csatlakoznál. Gyere! – nyúlt a karja után, de Bence elrántotta.

- Talán nem volt neki elég, hogy annyit vesztett tegnap? – provokatívra sikeredett válasza, amit egyáltalán nem értettem. Bence kártyázik? Ki az a Jack? És mi történt pénteken?

- Bence, mi ez az egész? – kérdeztem bizonytalanul. Mindketten rám néztek.

- Neki még nem mondtad el? – biccentett felém az ismeretlen. Bence nem szólt semmit, csak a karjával húzott magához szorosabban.

- Mit akar Jack? – hangja kimért volt, ahogy megkerülte a választ.

- Visszavágót. Indulj most, vagy erőszakkal kell próbálkozunk! – ez az alak nagyon nem tetszik nekem, ahogy ez az egész helyzet sem. Ezek szerint Bence kártyán elnyert valamit ettől a Jacktől, és most, gondolom, vissza akarja kapni.

- A lány is jön veled! – szólt keményen, amitől megrezzentem. Csak Bencéhez tudtam bújni, aki persze egyből szorosan ölelt.

- Őt hagyjátok ki belőle!

- Nem! Úgy nem lenne élvezetes – mosolygott, de ez sunyi, aljas mosoly volt. Biccentett, hogy kövessük, mire Bence sóhajtott egyet megadva magát. Leemelt a lábáról, összekulcsolta a kezünket, és a fülemhez hajolt.

- Csak maradj mellettem, és csináld azt, amit én mondok! – szavai súlyosak voltak, tudtam, hogy most muszáj szót fogadnom, így bólintottam elég gyengén. Az ismeretlen alak elindult, Bence pedig vezetett magával engem is. A bárpult mellett haladtunk el, hátra mentünk. Talán valamilyen raktár féle helységhez tartottunk. Amikor megérkeztünk a megfelelő ajtóhoz, az ismeretlen kinyitotta azt, előre ment, Bence pedig erősen fogta a kezem, mikor mi is beléptünk.

- Nocsak, nocsak! Kiket látnak szemeim? – fogadott minket a terem másik végében, a pókerasztalnál ülő férfi. Ő lenne az a Jack? – Ó, arról nem volt szó, hogy egy ilyen szépséget is magaddal hozol – lépett hozzám, és végig simított az arcomon. Undorodva és félelemmel tele fordultam el Bence karjához. Kettőjük közül egyértelműen Bencét választanám. Ő sosem tudott ennyire megijeszteni.

- Hagyd őt békén! – szólt rá szigorúan Bence. – Mit akarsz? – egyenesen a szemébe nézett, úgy látszik ő nem fél tőle. Legalábbis nem annyira, mint én.

- Milyen sietős vagy most – jegyezte meg, majd visszaindult az asztal végéhez. – A tegnapi parti még nincs lejátszva. Lesz egy visszavágó. Most – helyezkedett el kényelmesen a székében, kezeit összekulcsolta a tarkóján, arcán nyugodt mosoly ült. Nem úgy, mint az enyémen. Egy szót se mertem szólni.

- Még többet akarsz veszíteni? Úgyis tudod, hogy jobb vagyok, mint te vagy bármelyik embered, csak ezt képtelen vagy beismerni – Bence hangja kiegyensúlyozott volt, arcán alig mozdultak meg az izmok. Bár én azért nem szóltam volna vissza ilyen csípősen, de hát ő tudja.

- Fogd vissza magad, fiú! – dőlt előre a székben. – Elfelejted, hogy itt én vagyok a főnök, és itt mindenki azt csinálja, amit én mondok. Szóval ülj le, és játsszuk le a második felét a partinak, vagy a kis barátnőd nem sokáig marad melletted – gúnyosan rám mosolygott, amit egyáltalán nem viszonoztam.

- Már megmondtam, hogy hagyd őt! – emlékeztette Bence még egyszer, karjával közelebb húzott magához, aminek most tényleg nagyon örültem.

- Ha lejátsszuk a visszavágót, akkor nem lesz semmi baja. Te döntöd el, hogy vele vagy nélküle szeretnél távozni innen – felelte Jack hanyagul, mire elöntött a méreg. Ha nem lenne nagyobb a félelmem, már visszaszóltam volna valamit.

- Ugye tudod, hogy gyűlöllek? – sziszegte idegesen, és elindult az asztal felé maga után húzva engem is. Lassan lépkedett tekintettel a bokámra.

- Mi történt a lábaddal, szépség? – gondolom ez nekem szólt. Jack ügyet sem vetett Bence előző, költői kérdésére, csak mosolygott rajta.

- Megütöttem tesi órán – nagyon bizonytalan volt a hangom, csoda, hogy nem remegett. Bencétől sosem féltem ennyire, mint Jacktől.

- Ó, szegény – biggyesztette le a száját megjátszva. Közben Bence egy székkel arrébb ült le Jacktől, én pedig természetesen mellette.

- Ha csalni mersz, észreveszem! – figyelmeztette Bence, mire csak bólintott. Jack megkeverte a kártyát, amíg kiosztották a zsetonokat, majd kiadta a lapokat is. Mindketten megnézték őket, és kezdetét vette a játék, természetesen pókerarccal mindvégig. Én sosem tudtam pókerezni, maximum a tévében láttam, de abban biztos voltam, hogy nagyon jónak kell lenned, hogy nyerj. Kínzó lassúsággal teltek a percek. Nem tudom, mennyi ideig tart egy pókerjátszma, de ez nagyon elhúzódott. Lehet, hogy már éjfél is elmúlt? Szemeimet alig bírtam nyitva tartani, elég laposakat pislogtam.

- A kis drága álmos – jegyezte meg Jack vigyorogva, mire Bence rám nézett.

- Mindjárt végzünk – ígérte halkan, hogy csak én halljam. Hangja nyugodt volt, de éreztem benne némi fáradtságot is. A játszma alatt végig komoly volt Bence arca, Jackén néha egy-egy mosoly villant. Pár perccel később Bence szólalt meg.

- Royal flös – pakolta le a lapjait rezzenéstelenül, mire Jack szeme kikerekedett.

- Milyen nagy szerencséd van – próbálta összeszedni magát. Nyilván nem erre a végeredményre számított.

- Nem hinném. Talán egyszerűen jobb vagyok, mint te. Ismét – csak most villantott egy gúnyos mosolyt, mire Jack idegesebb lett. Hirtelen felállt, behúzott egyet Bencének, és a földön kötöttek ki verekedve. Gyorsan felpattantam, és reflexből arrébb ugrottam a fájós lábam ellenére is, majd Jack emberei siettek oda hozzájuk, és igyekeztek szétszedni őket. Nagy nehezen sikerült.

- Még nem végeztünk! – nézett Jack Bencére szúrós szemekkel, én azonnal Bencéhez szaladtam, és átöleltem a derekát, ő pedig magához húzott.

- Tűnjünk el innen! – súgta a fülembe, majd sarkon fordultunk, és elhagytuk a termet minden szó nélkül. Egyenesen a szórakozóhely kijárata felé vezetett, a BMW-nél megálltunk, és magával szembe fordított.

- Jól vagy? – mért végig gyorsan a szemével, amiben aggodalom tükröződött.

- Én igen, de te? –utaltam a szája sarkában keletkezett újabb sérülésre, és a már gyógyulófélben lévőre, ami most ismét felszakadt.

- Semmi bajom – akarta elintézni ennyivel, de én nem hagytam.

- Azért nem árt, ha lekezeljük valamivel – mondtam, és gyengéden megérintettem a sebet. Megrezzent, amikor ujjam találkozott a bőrével, engem pedig a forróság öntött el, és elpirultam, még akkor is, ha ő nem tett semmit.

- Mi az? – kérdezte már vigyorogva, de gyorsan összehúzta a száját fájdalmában. Játékosság volt a hangjában, amitől mosolyognom kellett.

- Semmi érdekes – motyogtam, de nem hiszem, hogy meggyőző voltam. Megsimította az arcom lágyan mosolyogva, majd kinyitotta az ajtót, és mindketten beszálltunk.

- Hova megyünk? – érdeklődtem, mert nem abba az irányba mentünk, amerre mi lakunk. Másik buliba akar elvinni?

- Hozzám – felelt röviden, mire azt hittem, hogy leesik a fülem.

- Micsoda? Hozzád? – ismételtem meg, hátha csak rosszul hallottam.

- Igen. Amikor anyudnak említettem a bulit, megkértem, engedje meg, hogy nálam tölthesd az éjszakát. Először nem tetszett neki, de aztán sikerült meggyőznöm – elégedett arcot vágott, miközben az utat figyelte.

- Azt nem kellett volna megkérdezni, hogy én mit szólok ehhez? – érezhető éllel csattantam fel. Nem hiszem el, hogy anya ezt nem említette.

- Nem. Úgysem egyeztél volna bele, és tudtam, hogy anyukádat könnyebb lesz rábeszélni, mint téged.

- Haza akarok menni. Most!

- Holnap hazaviszlek.

- Mondom, most!

- Holnap. Nem foglak megenni, ha emiatt aggódsz – kacsintott rám, mire inkább az ablakon bámultam kifelé. Azt gondoltam, hogy nem megenni akar, hanem valami mást, és ahhoz kettesben kell, hogy legyünk. Csak nem tudom, hogy ennek örüljek-e vagy ne. Eddig mindig, ahányszor normális körülmények között voltunk kettesben elég közel kerültünk egymáshoz. Amikor kettesben maradtunk az osztályban, amikor a szobámban lemásolta a házit, és amikor táncoltunk pár órája. Aztán mindig jött egy veszekedés. Most vajon mi lesz?

Fél órával később egy panelház előtt parkolt le. Segített kiszállni, majd megfogta a kezemet, és úgy mentünk be a lépcsőházba. Mielőtt ráléptem volna az első lépcsőfokra hirtelen a karjaiba vett legnagyobb meglepetésemre.

- Mit művelsz?

- Fáj a lábad. Nem hagyom, hogy megerőltesd – mosolygott, majd egy puszit nyomott az arcomra, és megindult felfelé a lépcsőn, velem a kezében. A második emeleten állt meg, a harmadik ajtónál. Óvatosan letett, előkereste a zsebéből a kulcsokat, kinyitotta a zárat, majd ellökte az ajtót, és előreengedett. Elővigyázatosan beléptem a kis előtérbe, ahonnan gyorsan körbeszemléltem. Jobbra volt egy konyha és spájz, balra a fürdő, mosdó. Előre sétáltam a rövid folyosón, ami végén volt a nappali egy ággyal, gondolom, itt alszik. A folyosó jobb oldalán pedig egy kisebb szobát láttam egy kisebb ággyal.

- Nagyon szép! – állapítottam meg, miután megtaláltam Bencét a konyhában.

- Fogjuk rá. Jobbra is telne, de a pénzügyi helyzetem nem mindig áll biztos lábakon – fordult felém, és átnyújtott egy pohár valamit. – Narancslé – segített ki. Gondolom, észrevette a homlokráncolásomat, mert nem tudtam, mit ad.

- Ezt hogy érted? – ültem le vele szemben az asztalhoz. Most először érzem azt, hogy komolyan lehet vele beszélni, és nem tesz semmilyen perverz megjegyzést.

- Gondolom rájöttél, hogy kártyázok. A pénzemet ebből szerzem. Nem éppen tisztességes, de nem volt más választásom – arca elkomolyodott, ritkán láttam őt így. Eddig csak a pókerjátszma alatt, vagy ha a biztonságomról volt szó.

- Miért? – tartottam tőle, hogy nem fog válaszolni. Semmit nem tudtam róla, erre a kártyázásra is csak most derült fény. Ellenben Bence tudta, hol lakom, ismerte a barátaimat, a családomat, járt a szobámban, szóval sok mindent.

- Ha nem gond, most nem mondok semmit. Jobb, ha nem tudod – hajolt előre, megpuszilta a homlokom, majd felállt. – Mindjárt jövök – mosolygott, és bement a nagyszobába. Hát persze hogy nem mondja el! Miért is lenne fontos, hogy tudjak róla?! Ő kideríthet rólam mindent, de én róla valamit az már nem megy! Nem hiszem el! Miért ilyen nehéz neki bármit is elmondania?

- Tudom, hogy nem örülsz, amiért nem szeretném megosztani veled, de hidd el, megvan az oka. Nem akarlak belekeverni, és már így is olyan történt, amit nem terveztem. Meg tudod érteni? – guggolt le velem szemben, a székem elé. Felemelte az államat, kényszerítve, hogy a rá nézzek. Barna szemeiben láttam, hogy komolyan gondolja, és csak úgy sugárzott belőle a megvédési vágy. Aprót bólintottam, mire megcsókolta mindkét kézfejem. Ha nem ültem volna, akkor nem tudom, hogyan értem volna földet. Ilyen még létezik? Abban a pillanatban képtelen voltam arra gondolni, hogy mennyit veszekedtünk, és mennyiszer kaptam Bence miatt majdnem szívinfarktust, mert a szemeivel fogságba ejtette az enyémet. Csak őt tudtam nézni. Lassan felállt, felhúzott engem is, majd kézen fogva vezetett el a szobájáig. Leültünk az ágyra, Bence szorosan mellettem helyezkedett el, ami most egyáltalán nem zavart. Amikor rámertem pillantani azt láttam, hogy ajka közeledik a vállamhoz, másodpercekkel később pedig éreztem, ahogy halad felfelé a kulcscsontomon keresztül a szám sarkáig. Szemeim kezdtek lecsukódni, és majdnem átadtam magam, de eszembe jutott egy kérdés, ami nem hagyott nyugodni.

- Bence, várj! – sikerült összeszednem a hangomat. – Ki az a Jack? – toltam el magamtól, mire, gondolom, kínjában mosolyogva leszegte a fejét.

- Te aztán tudod, hogyan ronts el egy gyönyörű pillanatot – nevetett halkan, keserűn, én lesütöttem a szemem zavaromban. – De ha ennyire fontos, megválaszolhatom – emelte fel a fejemet, és maga felé fordította.

- Szóval?

- Nem ez az igazi neve, csak álnév. Ő az egyik legjobb kártyás, akit ismerek, sokat tanultam tőle, és nagyon kevesek tudják őt legyőzni. Akinek mégis sikerül, azt általában megöleti.

- Akkor te…? – képtelen voltam befejezni a kérdést. Nem bírtam kimondani.

- Hogyhogy még nem haltam meg? – itt rám nézett, mire bólintottam. – Fogalmam sincs. Nem egyszer verekedtünk, de sosem ölt még meg. Remélem, soha nem jön el az a pillanat – szavai komolyan csengtek a csendes szobában.

- Én is remélem – bújtam hozzá, fejemet a vállára hajtottam, mire belehúzott az ölébe, és elkezdte birizgálni a hajamat. – Miért ahhoz a szórakozóhelyhez mentünk, amikor tudtad, hogy ott lesz?

- Nem tudtam. Mindenhol feltűnt már, de sosem tudta az ember, hogy éppen melyiknél. Sok klubja van, és nekünk pont sikerült kifogni azt az egyet, ahol tartózkodott. Aztán gondolom nem tetszett neki, hogy megvertem, és kiküldte az egyik emberét, hogy nézze meg, itt vagyok-e. És mi ott voltunk. A többit már te is tudod – nézett le rám, miközben lágyan megsimította az arcom.

- Azt mondta Jack, hogy még nem végeztetek. Ez mit jelent? Bajban vagyunk? – félve kérdeztem, mert tartottam a választól. Felültem, és hozzábújtam.

- Nem tudom, mit tervez, de az biztos, hogy itt csak én vagyok bajban. Nem engedem, hogy neked ennél több közöd legyen hozzá, értetted? Nekem az a legfontosabb, hogy biztonságban legyél – belepuszilt a hajamba, és elringatott.