3. rész

Helló! :)
Ahogy ígértem, itt az új rész. Örülök, hogy ennyiszer kattintottatok a blogra, pedig még csak 2 rész volt fent, szóval köszönöm <3 Persze azért sem haragszok, ha komiztok vagy pipáltok :D
Jövőhéten valamikor hozom a következőt. Kellemes olvasást! :)xx

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

3. rész

Kb. negyed óra múlva álltunk meg. Bence kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, majd összekulcsolta a kezünket. Ezt eddig még nem csinálta. Most lehet, hogy ez lesz az új szokása és nem az átkarolás, vagy csak még mindig a folytonos megvédési kényszere vagy mániája. Mindegy, melyik, egyik sem tetszik nekem.

Elsétáltunk a kasszáig, kifizette a jegyeket, és bementünk. Megkerestük a helyünket, ami valahol hátul volt. Ezen nem lepődtem meg.

- Hozok kólát és pattogatott kukoricát. Addig maradj itt! – szólt rám, mire bólintottam. Nem volt kedvem egy hangot sem kiadni, főleg miután megtudtam, hogy a Parazitát nézzük meg. Ennek már a neve is borzasztó. Nem tudom, hogyan fogom kibírni. Nem sokat akarok látni belőle, az biztos.

- Minden oké? – tért vissza kb. öt perccel később, és a kezembe adta az én üdítőmet, majd leült a balomon lévő székre.

- Miért ne lenne? Azt hiszed, hogy lesz valami velem, ha nem vagy mellettem? – kérdeztem kissé ingerülten. Ő meglepetten meredt rám. – Úgy csinálsz, mintha a világ összes bajától meg tudnál védeni, pedig nem tudsz, fogadd el! – a végére kicsit kikeltem magamból, de próbáltam nem olyan hangosan a tudtára adni, hogy nem játszhat Istent.

- Akkor most lenyugodhatsz! – emelte fel ő is a hangját. – Tudom, hogy nem lehetek mindig veled, és nem óvhatlak meg mindentől, de megpróbálhatom. Eddig nem volt semmi gond, amióta veled vagyok, és szeretném, ha ez így is maradna. Most pedig figyeld a filmet! – utasított nyersen, lezárva a vitát. Csendben visszahúzódtam, és a vásznat bámultam. Csodás lesz ilyen hangulatban megnézni ezt az iszonyatos filmet. Mit csinálok, ha félni fogok? Csakis kizárólag úgy szeretek horrort nézni, ha van mellettem valaki, akihez bújhatok, ha félek, és érzem, hogy megvéd. Jó, Bencének ez elég jól megy, de ő nem megfelelő nekem, és most amúgy sem vagyunk olyan hangulatban. Csúcs. Percekkel később elkezdődött ez a rettenet. Már elején szívinfarktust akartam kapni, mi lesz velem akkor a végéig?

Nagyjából a felénél jártunk, amikor nem bírtam tovább, és közelebb húzódtam hozzá. Lassan felém fordította a fejét, a karját ártrakta ülésem háttámlájára. Megkönnyebbültem, hogy már lenyugodott valamennyire, így egy fokkal magabiztosabban hajoltam még közelebb. Kezét lecsúsztatta az én karomra, és magához húzott, fejemet a vállára raktam. A félelmetesebb részeknél elfordultam, és éreztem, ahogy védelmező kezével még inkább szorosan ölelt. Az a legrosszabb, hogy ez jól esett. Túlságosan is jól, aminek nem lenne szabad. Valami nincs rendben velem. Vagy inkább Bencével. Bár tartok tőle, mégis van benne egy olyan dolog, ami vonz, és ez borzasztóan idegesít, mivel ha képes lennék az agyamra hallgatni, akkor ez nem történne meg. Túl bonyolult ez. Miért kellett belépnie az eddigi gondtalan életembe?

- Na, hogy tetszett? – kérdezte Bence a film végén, miközben felállt nyújtózkodni. Kicsit szétültük magunkat.

- Mondtam, hogy nem szeretem a horrort. Szerinted mégis mennyire élveztem? – reagáltam le éllel a hangomban. Utálom, amikor szórakozik velem. Nem válaszolt, csak nevetett, közben elindultunk kifelé. Megkereste a kezemet, összekulcsolta az enyémmel, és így húzott maga után a kocsiig.

- Elviszlek kajálni – jelentette ki, mialatt bekötötte a biztonsági övét.

- Nem kell. Haza szeretnék menni. Tudod, tanulnom is kell – ellenkeztem. Tényleg az igazat mondtam. – És anyaék sem örülnek, ha nem érek haza időben, és nem vagyok megtanulva.

- Jó, hogy mondod! Nekem be kéne pótolni a mai anyagot. Lemásolhatnám a tiédről? – kérdezte vigyorogva. Valahogy éreztem, hogy itt lesz valami.

- Nem – vágtam rá gondolkozás nélkül.

- Akkor ezt igennek veszem – mosolygott felém, bár szerintem csak magának.

- Nem azt mondtam! – szólaltam fel. Komolyan mondom, nem hiszem el, hogy ilyen nehéz betartania, amit kérek. – Mi lenne, ha csak egyszer azt tennéd, amit én mondok? – kicsit kikeltem a végére magamból.

- Azért, mert tudom, hogy melyik a jó döntés. És te általában a rosszat szeretnéd, ezért állandóan ellenkeznem kell veled – felelt meglepő könnyedséggel. – Most pedig maradj csendben! – nézett rám jelentőségteljesen. Ezek után tényleg nem szólaltam meg, inkább bámultam a tájat.

Amikor megérkeztünk, kiszállt, kinyitotta nekem is az ajtót, majd elindultunk a bejárat felé. Előre látom, hogy anya mennyire fog örülni.

- Megjöttünk! – kiáltottam el magam, mire anya jött ki a nappaliból.

- Ó, sziasztok! – köszönt meglepetten. – Nem mondtad, hogy a barátod is jön – magyarázott, miközben beljebb tessékelt minket.

- Hirtelen jutott eszünkbe – szólt közbe Bence angyalian mosolyogva. – Aztán rájöttem, hogy be kell pótolnom a mai leckét, mert hiányoztam – hihetetlen, hogy anya előtt hogy teszi az ártatlant, miközben egyáltalán nem az.

- Értem. Na, menjetek be, majd viszek nektek inni – azzal elindultam a szobámba, Bence pedig követett. Ahhoz képest, hogy tegnap még arra vigyáztam, hogy ne tudja meg, hol lakom, most a szobámba jön velem. Csúcs.

- Nagyon szép! – tekintett körbe, amikor beértünk. – Mint te – tette hozzá.

- Kösz – préseltem ki magamból, majd leültem az asztalomhoz, előszedtem a táskámból a könyveket, és elé raktam kinyitva őket. – Másold le, ami nincs meg, és ennyi. Ha kész vagy, mehetsz haza – mondtam kissé lekezelő hangnemben, de ő csak mosolygott magának. Pá perccel később anya is bejött az üdítőkkel, majd rám kacsintva távozott. Ezek után biztos vagyok benne, hogy nem fog elakadni erről a témáról. De jó lesz nekem…

- Szűz vagy még? – kérdezte hirtelen Bence másolás közben, mire ugrottam egyet ültemben. Váratlan volt és egyáltalán nem ideillő.

- Majd pont neked fogom elmondani – forgattam szemet, és próbáltam a házim írására koncentrálni. Meglepő, ha azt mondom, hogy nem igazán ment?

- Szóval igen – vigyorgott rám. Nem akartam rá nézni, mégis sikerült. Szemei csillogtak, miközben végig mért. Fél perccel később felállt, odajött a székem mögé, és puszilgatni kezdte a nyakamat. Abban a pillanatban, hogy hozzám ért bizsergés futott végig az egész testemben, aminek nem örültem. Szemeim lecsukódtak, szájával áttért az arcomra. Egyre csak közelített az ajkamhoz, amikor elfordultam. Még éppen időben. Fejét mosolyogva leszegte.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte, mikor újra rám nézett. Arcomat maga felé fordította, kényszerítve, hogy a szemeibe nézzek. Nem tudtam mit mondani. Egyszerűen nem tudtam, miért csináltam. A szemeiben pedig teljesen elvesztem, így nem is sikerült gondolkodnom. Miután elfogadta, hogy képtelen vagyok bármit is mondani, maga felé fordította a székemet, és odahúzott az ágyhoz. Leült rá, én a székben foglaltam helyet, így egy szinten voltunk. Egyik kezével beletúrt a hajamba, a másikkal az arcomat simogatta, még az enyéim a hátán kalandoztak el. Lágyan csókolgatni kezdett a nyakamtól a kulcscsontomig, közben alig bírtam magam tartani. Belülről remegtem, a gyomoromban megjelentek azok a bizonyos pillangók.

- Be kellene fejezned a másolást – szólaltam meg halkan, összeszedve magamat.

- Kellene – ismételte meg a szerinte fontos szót. Ujjaival az egyik tincsemmel kezdett el játszani mosolyogva. Aranyos volt. De csak most. Miután látta, hogy nem teszek semmit, nagy levegőt véve tolt vissza az eredeti helyemre, és csendben folytatta a feladatát. Ezek után alig bírtam helyre rázni a gondolataimat. Amióta itt van amúgy sem ment, de ezek után…

- Kész – szólalt meg ismét megijesztve. Mikor ránéztem nem igazán tudtam, hogy mire gondolt. – A másolás – pontosított. Gondolom rájött, hogy nem vagyok képben. Az előbbiek után az lett volna csoda, ha igen.

- Ja, persze – kaptam észbe zavaromban. Bence összepakolta a cuccait, majd elindult kifelé a szobámból, én pedig követtem őt.

- Végeztetek is? – lépett hozzánk anya, miközben Bence felöltözött.

- Igen – válaszoltam röviden, és én is magamra kaptam a kabátom.

- További jó éjszakát! – fordult Bence anyához, majd kezet csókolt neki, amitől anya gondolom teljesen el lesz ájulva. Fél perc múlva már a kapuban álltunk.

- Holnap reggel jövök érted – szólalt meg, és megpuszilt a számsarkában. Érintésétől kirázott a hideg, ami nem jó dolog volt, ha az agyammal gondolkozok. De ha a szívemmel, akkor nagyon is élveztem. Miután elhúzódott mosolyogva sétált az autójához, majd beszállt, és elhajtott. Pár percig ott álltam, és próbáltam feldolgozni az érintését. Ujjammal végighúztam ott, ahol hozzám ért a szájával. Kirázott a hideg ismét.

- Milyen udvarias ez a srác! – áradozott anya, amint visszamentem a házba. – El ne merészeld őt engedni! Nagyon ritka az ilyen fiú ebben a világban!

- Nyugi, van egy olyan érzésem, hogy nem hagyná – motyogtam, majd a szobám felé lépkedtem, és próbáltam elterelni a gondolataimat egy bizonyos személyről.

- Szép reggelt, gyönyörűm! – karolt át Bence másnap reggel. Már kezdek hozzászokni, de azért még idegesítenek ezek a szokásai.

- Neked is – viszonoztam nem túl kedves hangnemben. Utálom, hogy nem tudom távol tartani magam tőle, és hogy valami vonz benne. Nem lenne szabad.

- Na, talán jobb kedved van, mint tegnap reggel? – kérdezte, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját, és ő is beszállt.

- Nem sokkal, úgyhogy ne reménykedj – feleltem kicsit talán flegmán, de ez érdekelt most a legkevésbé. Őt amúgy se tudom ilyenekkel megbántani. Szokása szerint a nevetés volt a reakciója, majd nem szólalt meg, amíg meg nem érkeztünk a sulihoz. Kiszállt, kinyitotta nekem is az ajtót, és átkarolt.

- Ugye tudsz róla, hogy a szerelmesek szoktak így menni? – tekintettem fel rá, miközben a bejárathoz igyekeztünk.

- Miért? Mi talán nem azok vagyunk? – incselkedett, amit nem tudtam díjazni. Sunyin mosolygott, és még közelebb húzott magához. Szóra akartam nyitni a számat, de nem tudtam volna mit válaszolni. Fogalmam sem volt, hogy hányadán állunk.

Az osztályba az utolsó pillanatokban értünk be. Csodálkozva vettem észre, hogy Timi nincs a helyén. Miközben lepakoltam, Lindához fordultam.

- Mi lett Timivel?

- Beteg. Valami vírusos izé, szóval ellesz vele egy ideig – húzta el a száját.

- Ó, szegény. Lesz majd mit bepótolnia – nem tudtunk tovább beszélni, mert bejött a tanár, és kezdetét vette hét szörnyűségesen hosszú óra.

2. rész

Helló! :)
Máris hoztam az újat, és szerintem hétvége környékén pedig a 3.-at. Hetente ígértem frisset, de még az elején vagyunk, utána már egy héten tényleg egy rész lesz :D Pár pipának vagy kominak örülnék, mert érdekel a véleményetek.
Szerintem ennyi lettem volna, úgyhogy kellemes olvasást kívánok! :)xx

 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 

 

 

 

 

2.    rész

- Hova mész? – érintette meg a karom Bence az utolsó óra előtti szünetben.

- Csak mosdóba Lindáékkal – feleltem szem forgatva, mire egy kicsivel megkönnyebbült. Egész nap ezt csinálja. Ha azt veszi észre, hogy ki akarok menni, rögtön megkérdezi, hogy hova. Már tegnap az agyamra ment, nemhogy még ma. Egyszer komolyan le fogom ordítani!

- Szóval nem hagy nyugton – szűrte le a lényeget Timi, miután bementünk a mosdóba és kipanaszkodtam magam. Ide legalább nem jön utánam.

- Hát nem, és egyre jobban idegesít! De ha felemelem vele a hangom, egyből leordít, és azon se csodálkoznék, ha megütne. Így mégis hogy a fenébe mondjak neki bármit is? – túrtam a hajamba idegességemben.

- Szólj neki normálisan, ne kiabálj vele. Lehet, hogy úgy könnyebben megérti – tanácsolta Linda, mire beleegyezően bólintottam. Egy próbát megér.

Kupaktanácsunkat a becsengetés zavarta meg. Kémia lesz. Nagyszerű. Sietős léptekkel indultunk vissza az osztályba, hogy elfoglaljuk a helyünket, amíg a tanár be nem jön.

- Tanultál rá valamit? – pakolászta elő a könyveket Bence.

- Csak átolvastam. Nem igazán tudtam koncentrálni – válaszoltam félvállról.

- Vajon miken járhatott az eszed – jegyezte meg egy perverz vigyor kíséretében, mire grimaszoltam egyet, amin ismét jól szórakozott. Szerencsére bejött a tanár, így a köztünk folyó beszélgetés megszakadt.

- Szóval akkor mehetünk? – kérdezte padtársam, és átvetette vállán a táskáját.

- Hova? – raktam el az utolsó könyvet, és elkezdtem felvenni a kabátomat.

- Megmondtam, hogy hazaviszlek – szólalt meg nyersen, mire egy fancsali képet vágtam magam előtt, vigyázva, hogy Bence ne vegye észre.

- Ja, igen. Persze – hangzott „lelkes” válaszom. Ő nem törődött vele, miután elkészültem megint átkarolt, és úgy mentünk le az autójához. Akik reggel nem láttak minket, akkor azok most igen. Komolyan nem hiszem el, hogy ez történik velem. Nem mertem senkire nézni, csak a földet bámultam. Amint megérkeztünk a járgányához, kinyitotta az első ajtót, majd ő is beszállt. Beindította a motort, és elhajtottunk a sulitól.

- Honnan volt neked ennyi pénzed, hogy egy ilyen autót vegyél magadnak? – bukott elő belőlem ez a kérdés, ami már reggel óta a fejemben mocorgott. Magában nevetett halkan, mielőtt válaszolt volna.

- Jobb, ha te azt nem tudod – intézte el végül ennyivel a dolgot.

- De egy 18 éves fiúnak nincs pénze egy BMW-re – erőltettem tovább a témát.

- Majd talán egyszer elmondom, de nem most. Hidd el, jobb lesz így neked – mondta komolyan hol a szemembe nézve, hol az útra pillantva. Reakciója hallatán úgy döntöttem, inkább nem kérdezgetem erről. Lehet, hogy tényleg ez lesz a legjobb. Csak most már tudom, hogy valóban titkol valamit, és ennek a valaminek köze van ahhoz, hogy sok pénze van. Már csak az kérdés, honnan szerez ennyit. Tudtam én, hogy valami nincs rendben vele.

- Holnap elviszlek moziba – közölte, mintha már nem is lenne fontos az én véleményem. Közben megérkeztünk a házunk elé, és megállt.

- Nézd, nem kell engem elvinni sehova. Tökéletesen megvagyok egyedül is. És lehetőleg ne legyél a nyomomban állandóan, légy szíves! – kértem, mielőtt még kiszálltunk volna az autóból. Kikerekedett szemekkel hallgatott végig.

- Édes, hogy próbálsz lerázni, de nem fog menni. Szeretnék rád vigyázni, és megóvni a lehető legtöbb bajtól – mosolygott rám, és megsimította az arcom.

- De erre semmi szükség! Nem vagyok gyerek, tudok vigyázni magamra! – húztam a dolgot, hátha megérti, de nem úgy látszott rajta. Halkan nevetve leszegte a fejét, majd pár pillanat múlva visszanézett a szemembe.

- Mint tegnap, amikor mentünk fel a lépcsőn? – húzogatta a szemöldökét.

- Az véletlen volt – kerestem kifogást. Mondjuk tényleg az volt.

- De ha nem vagyok ott, elesel. Szóval erről ennyit, holnap reggel jövök érted, délután pedig moziba megyünk – zárta le a beszélgetést. Tiltakozni se volt időm, mert kiszállt. Na, szuper. De legalább most nem kiabált. Kinyitotta nekem az ajtót, majd elkísért a kapuig.

- Amíg el nem felejtem! – csapott a homlokához. – Add ide a mobilod – tartotta a tenyerét. Csodálkozva néztem rá, nem értettem, hogy miért kell az neki. – Na, gyerünk! Nem eszem meg – nevette el magát. Bizonytalanul húztam elő a zsebemből a készüléket, és elvette a kezemből. – Tessék – adta vissza pár másodperccel később. Gondolom számot cserélt. Csodás.

- Lehetőleg ne keress állandóan! – mondtam mogorván, miközben visszaraktam a zsebembe a telefont. Az hiányzik még, hogy mindig felhívjon.

- Csak ha kell – mosolygott, majd közel hajolt az arcomhoz, és adott rá egy puszit. Kissé hosszúra sikeredett, mert szívogatta, nyalogatta, de gondolom rájött, hogy ez nem a nyakam, és hogy itt feltűnőbb lenne a helye, így abbahagyta és eltávolodott. – Holnap reggel találkozunk, szépség – köszönt el, és visszament az autójához. Fejcsóválva fordultam a kapu felé, majd bementem.

- Ki tartott kint ilyen sokáig? – fogadott anya szélesen vigyorogva. Ha most ki akar kérdezni, akkor lelövöm magam. Rohadtul nincs hozzá hangulatom.

- Senki – dünnyögtem, miközben levettem a téli ruhákat.

- Láttam azt a senkit – somolygott, és odajött hozzám. De jó nekem.

- Holnap reggel is láthatod. Elvisz suliba – szóltam neki előre. Ha már ennyire örül ennek az egésznek, akkor had élvezkedjen.

- Milyen kedves tőle! – ölelt magához boldogan. Én ennek valahogy nem tudtam. Magamra erőltettem egy halvány mosolyt, mikor elengedett, és megpuszilt. Bementem a szobámba, és netezés közben tanultam egy kicsit.

Már éppen lefekvéshez készülődtem, amikor jelzett a telefonom. Egy SMS.

„Holnap reggel! Jó éjt, hercegnőm! xx” – küldte Bence. Hercegnőm? Komolyan? Hát ezt nem hiszem el. Nem írtam neki vissza, mert sem kedvem, sem erőm nem volt hozzá. Inkább leraktam a telefont, és bebújtam az ágyba.

Reggel a szokásos tempómban készülődtem, nem siettem csak azért, mert értem jön Bence. Ha nem lennék kész, majd vár. Épp a csizmámat vettem fel, amikor meghallottam a dudát. Megérkezett. Csodás.

- Ha jól látom itt is a lovagod. Igyekezz! – szólt rám anya.

- Nem a lovagom! – javítottam ki. Az kéne még! – Na, mentem –köszöntem el tőle, és kiléptem a házból. Amint meglátta Bence, hogy becsuktam mögöttem az ajtót, rögtön kiszállt, és elindult felém.

- Szép reggelt a szépségnek! – ölelt meg, amit nem viszonoztam, és megpuszilta a fejem búbját. – Úgy látom nem vagy jó kedvedben – állapította meg nevetve, miközben az autóhoz terelt. Fején találta a szöget.

- Hát nem, úgyhogy értékelném, ha békén hagynál – dünnyögtem, miközben beszálltunk, és beindította a motort. Nem válaszolt, csak mosolygott magának. Az út alatt csendben voltunk, ami kicsit meglepett. Egy idő után mindig szokott mondani valamit, most viszont nem. De végül is nem bántam.

Amikor megérkeztünk a sulihoz nem állította le a kocsit, amin már csodálkoztam. Valami dolga lenne suli időben? Előbb ő szállt ki, majd kinyitotta nekem is az ajtót, és átsétált velem az útról közelebb a bejárathoz.

- Vigyázz magadra a mai nap, amíg nem jövök! – nézett mélyen a szemembe.

- Mert? Nem jössz suliba? – kérdeztem már szinte tátott szájjal, de visszafogtam magam. Nem értettem, hogy mi fontosabb lehet, minthogy megvédjen. Na, nem mintha ez olyan nagy valami lenne, de ugye ez a mániája.

- Nem. Közbe jött egy fontos dolog, amit nem halaszthatok el – simogatta meg az arcom hüvelykujjával mosolyogva.

- És mégis mi az a fontos dolog? – érdeklődtem hátha elmondja.

- Az neked nem lényeges. Órák után itt leszek, és megyünk moziba. Légy jó! – megpuszilta a homlokom, beszállt a BMW-be, majd elhajtott. Amikor már nem láttam, hogy merre megy, bementem az osztályba. Timiék egyből letámadtak. Nem csodálom, van mit megbeszélnünk.

- Szóval ti már ölelkezve meg puszilkodva jöttök-mentek? És ő furikáz téged? Nem akarsz nekünk mesélni egy-két dolgot? – csapott le a témára Linda.

- Tudom, tudom. Először is, csak ő ölel és puszil. Másodszor, egyszer sem kértem, hogy hozzon el suliba vagy vigyen haza. Magától csinál mindent, és nem hallgat rám – magyaráztam meg a dolgokat.

- De nem úgy volt, hogy megbeszéled vele? – értetlenkedett Timi.

- De. Csak éppenséggel annyival reagálta le, hogy édes, hogy próbálom lerázni, de nem fog menni. Ezek után mondhattam neki bármit.

- Na, milyen pasit sikerült kifognod. Vagyis milyen pasinak sikerült kifognia téged – helyesbített fejcsóválva Linda.

- Ó, azt még nem is mondtam, hogy suli után meg moziba visz. Csakhogy valami sürgős dolga akadt, amiről azt állította, hogy jobb, ha nem tudom. És én ilyennel fogok filmet nézni! – fakadtam ki talán már egy kicsit hisztérikusan.

- Nyugi! Ha kedves veled, amit láthattunk már párszor, nem fog bántani – öleltek meg mindketten. Végül is igazuk van… remélem.

- Úgy legyen – sóhajtottam, és ezzel egy időben csöngettek be. Kezdetét vette hat hosszú óra Bence nélkül. Nem is tudom, hogy ez most jó, vagy sem.

- Ha bármi baj van, nekünk nyugodtan szólhatsz. És sok szerencsét! – ölelt meg Linda és Timi mielőtt még kiléptünk volna a suliból tanítás után.

- Oké, remélem, nem kell, és köszönöm – hálálkodtam, majd egy nagy levegőt véve elhagytuk az épületet. Ahogy arra számítottam Bence már itt volt.

- Helló, szépség! – indult el az autójától felém. – Minden rendben volt ma? – érdeklődött mosolyogva, és levette a vállamról a táskámat.

- Ja. Tudod, nélküled is ugyanúgy megy minden tovább – válaszoltam kissé morcosan, mire elnevette magát. Szemet forgattam a reakciójára.

- Látom még mindig tart a reggeli rossz kedved – állapította meg. – De ne aggódj, estére felvidítalak… mindenhogy – kacsintott, amire csak grimaszolni tudtam. Az agyamra mennek a perverz viccei, amik csak szerinte viccesek.

- Mit nézünk meg? – kérdeztem már az autóban ülve, úton a mozi felé.

- Nem tudom. Ma talán horrort adnak – válaszolt felületesen.

- Én azt nem szeretem! Nem akarok horrort nézni! – szólaltam fel hirtelen. Csak a horror vígjátékot viselem el, a sima horrort nem. Mindig félek utána.

- Nyugi már! – emelte fel egy kicsit a hangját. – Ott leszek veled, szóval nem lesz mitől tartanod – nézett felém pár másodpercre, majd vissza az útra. Épp ez az, amitől tartok. Érdekes lesz így ez a filmnézés…

1. rész

Íme, itt is az első rész.
Nem fűznék hozzá most semmi különöset, csak annyit, hogy pipáljatok és komizzatok nyugodtan! Szeretem a véleményeiteket olvasni, és most főleg érdekel így a történet elején, szóval ne fogjátok magatokat vissza :D
Valamikor jövőhéten érkezik a második, még nem tudom, mikor. Kellemes olvasást! :)xx

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 1.    rész

A reggeli kapkodásban majdnem otthon hagytam a kajámat, de még időben siettem vissza a kapuból. Pont időben voltam, még nem kellett annyira sietnem.

- Legközelebb a fejedet hagyod itthon! – szólt rám apa a nappali ajtajából.

- Jól van, véletlenül elfelejtettem – forgattam szemet úgy, hogy ne lássa. – Na, szia! – hadartam el, és köszönését meg sem várva siettem a buszhoz. Szerencsére nem késtem le, miután én megérkeztem, pár perccel később jött is. Felszálltam, és elindultunk a belvárosba, ahova középiskolába jártam. A félórás út után leszálltam, és bementem a suliba, egyenesen az osztályba. Leültem a helyemre, a középső padsorba. Nem sokkal utánam betoppant két legjobb barátnőm, Linda és Timi. Mosolyogva ültek le elém, majd kipakoltak, és természetesen egyből elkezdtünk dumálni. Közben az osztály többi tagja is megérkezett. Mi úgy kb. mindenkivel beszélő viszonyban voltunk, de hárman álltunk egymáshoz a legközelebb.

Csak a csengő zavart meg minket, amikor egyben az osztályfőnök lépett be, hiszen vele volt az első óránk. Ami meglepő volt, hogy mögötte egy számomra ismeretlen fiú is bejött. Természetesen felálltunk, meghallgattuk a jelentést, miszerint senki nem hiányzik. Érdekes volt, hogy az a srác egyből megtalált a szemével, és nem nagyon akarta levenni rólam. Persze az önbizalmamnak ez nem ártott, de egy kicsit frusztrált a dolog. Mindig örültem, ha egy srác megnéz, de sosem alakítottam volna ki egyikkel sem kapcsolatot, és többet sem akartam egyiktől sem. Tökéletesen el vagyok én pasi nélkül is.

- Nos, gyerekek! A mai napon egy új taggal bővül az osztály. Ő itt Bence. Mostantól ő is ide fog járni, legyetek vele kedvesek! Ülj le egy szabad helyre! – utasította az új fiút, aki elindult felém. Amikor észrevettem, hogy egyre csak közeledik, furcsa érzés járt át. Volt benne valami sötét, mintha titkolózna. Ezt éreztem akkor is, amikor megláttam őt. Biztos vagyok benne, hogy valamit elhallgat előlünk. Már az is fura, hogy csak a nevét árulta el az osztályfőnök, és semmit sem tudunk arról, hogy miért jött ide. Mondjuk, lehet, hogy majd óra végén, vagy csak azt szeretné, ha beszélgetnénk vele és jobban megismerjük ez által, nem tudom. Ami viszont biztos, hogy mellém ült le, és szemeivel végig engem nézett, én persze alig mertem rátekinteni. Elhelyezkedett a mellettem lévő széken, hátra dőlt, lábait kinyújtotta maga előtt, karjait keresztbe fonta mellkasán, komolyan tekintett előre, egy mosolyt sem eresztett el. Ez így ment egész órán, de egy idő után annyi változás állt be, hogy hol engem bámult, hol figyelemmel követte az óra menetét. Ez nekem nem ment, végig az kattogott az agyamban, hogy mikor néz, mikor nem. Nem kicsit idegesített. Fogadni mernék, hogy ebből az anyagból dolgozat lesz, amit nem fogok tudni. „Gyerünk, Viki, koncentrálj!” – hajtogattam magamnak, hátha kiverem a fejemből, de nem sok sikerem volt.

Megváltás volt, hogy kicsöngettek. Komolyan nem tudom mit csináltam volna, ha ez így megy tovább. Már pedig velem fog ülni, szóval esélyes, hogy nem ez volt az első alakalom. Csodás lesz.

Elpakoltam a könyveim, és rögtön Lindaékhoz léptem, hogy kihívjam őket.

- Na, mi az a dolog, amit nem lehet bent elmondani? – kérdezte Timi.

- A padtársam. Valami nem stimmel vele – ráztam a fejem tudatlanságomban.

- Nem is ismered – hangzott az értelmes megállapítás Lindától.

- Tudom, de érzem. És elég feltűnően bámult, ami egész órán idegesített – panaszkodtam tovább.

- Talán mert tetszel neki? – néztek rám, mintha egy fogyatékosnak magyaráznának.

- De jó nekem – fújtam ki a levegőt gondterhelten. Na, szépen nézünk ki.

- Figyelj, ez még csak az első óra volt. Várj egy kicsit mielőtt véleményt alkotnál róla. Legalább ezt a hetet – mondta Timi. Ezzel egyetértettünk, majd visszaindultunk az osztályba. Csak az a baj, hogy túl erősen benne van a fejemben az, hogy titkol valamit. Nem tudom ezt az érzést figyelmen kívül hagyni. Mondjuk, lehet, hogy jobb, ha inkább nem tudom meg.

A következő órán szintén végig figyelt. Nagyon örültem, hogy pont matek volt, amiből sosem voltam valami jó, és így nem tudtam koncentrálni. Szerintem ez a srác azért jött, hogy lerontsa a jegyeim. Ha ez igaz, akkor sikerülni fog neki.

Hála az égnek kicsöngettek. Elraktam a könyveim, és álltam volna fel a helyemről, amikor ujjak fonódtak a csuklóm köré.

- Várj egy kicsit! – hallottam meg először mély hangját. Kissé csodálkozva néztem rá, majd folytatta. – Nem foglak megenni, nyugi! – mosolyodott el.

- Mit szeretnél? – kérdeztem némi idegességgel a hangomban, és kirántottam a kezem az övéből. Talán félelem járt át, amikor hozzám ért vagy nem is tudom. Az biztos, hogy nem jó érzés volt.

- Megmutatnád nekem, hogy hol a büfé? – kérése igen egyszerű, de annál rémisztőbb volt számomra. Fogalmam sincs, hogy miért parázok tőle ennyire, talán a kisugárzása miatt? Egy pillanatra leblokkoltam, amit észrevehetett, mert húzogatta a szemöldökét és eleresztett egy sunyi vigyort.

- Igen – feleltem, de nem értem miért nem mondtam nemet. Mondjuk nem igazán illik visszautasítani, ha megkérnek valamire, de most legszívesebben, ezt tettem volna. Felállt ő is, majd követve engem kimentünk az osztályból. Lindaék furcsa arckifejezéssel meredtek utánunk, ahogy visszanéztem az ajtóból. Gondolom mennyire összezavarodhattak, hogy először bajom van vele, most meg együtt megyünk ki. Ők csak azt nem tudták, hogy félelmem miatt nem utasítottam vissza. Amíg elértük a büfét azon gondolkoztam, hogy egyébként elég jól néz ki ez a srác, de olyan kisugárzása van, hogy az ember nem mer hozzá közeledni. Érdekes ez így. Minden esetre én nem szeretnék vele közelebbi kapcsolatba kerülni, biztos, ami biztos.

Miután megvette, ami kellett neki, elindultunk vissza. Nem szólt hozzám sem odafelé, sem most, és én se erőltettem, hogy beszélgessünk. Amikor a lépcsőhöz értünk véletlenül félreléptem, és majdnem hanyatt szálltam, de Bence gyorsan utánam kapott, így megúsztam az esést. Eszméletlenül gyors volt.

- Köszönöm – motyogtam, miközben még mindig erős karjaiban tartott.

- Szívesen – felelt, és óvatosan elengedett. – Legközelebb vigyázz, nem akarom, hogy bajod essen! – mondta komolyan a szemembe nézve, amitől úgy éreztem, hogy eláll a lélegzetem. Ő nem akarja? Hiszen csak most ismert meg, és neki az a fontos, hogy én jól legyek? Sőt, nem is ismer, csak két órán ültünk eddig együtt. Semmit nem tud rólam, de neki az a lényeg, hogy ne legyen bajom. Hát ezt nem értem. Nem tudtam megszólalni, csak bólintottam egyet, nagyot nyelve.

Csendben értünk vissza az osztályba, pont becsöngettek, így nem tudtam elmondani Timiéknek, hogy mi történt, de majd akkor a következő szünetben. A harmadik óra fizika volt. Nem szerettem, de a tanár jó fej volt, és nem mindig tanultunk, sokszor csak beszélgettünk órán, így elviselhető volt. Hála az égnek most is dumálással ment el az idő. Nem is bírtam volna a tanulásra koncentrálni.

- Félsz tőlem? – kérdezte hirtelen Bence, mire összerándultam, mert megijedtem egy kicsit. Nem számítottam rá, hogy hozzám szól.

- Nem… tudom – nyögtem ki nehezen. Halkan elnevette magát. Fogalmam sem volt, hogy mit reagáljak rá, inkább figyelmen kívül hagytam, és még jobban a pad szélére húzódtam.

- Nem kell – felelt, miközben közelebb hajolt hozzám. Felé fordítottam a fejem, de azonnal ismét előre néztem. Túl közel került volna egymáshoz az arcunk.

Szünetben azonnal elmentem a csajokkal megbeszélni a fizika előtt történteket. Ők se nagyon értették, hogy most mi van. Nem lepődtem meg.

A következő két óra irodalom volt, amin majd’ meghaltam az unalomban. A tanár verset próbált elemeztetni velünk, de az lett belőle, hogy csak ő elemzett, mi meg feküdtünk a padon, kockultunk vagy aludtunk. Én a telefonozást választottam, ahogy Bence is. Ezt csináltuk mindkét órán. Kissé unalmas volt, de legalább nem kellett vele kommunikálnom.

Az utolsó, hatodik óra informatika volt, amin már megvan, hogy kikkel ülök egy sorban. Természetesen Timiékkel, így Bence nem ülhet velem, legalább ezen az egy órán. Viszont mögöttem volt hely, és oda telepedett le. Csodás. Nem csináltunk nagy valamit az órán, ezért elég gyorsan el is repült. A suli bejáratánál elköszöntem a csajoktól, amikor Bence lépett mellém.

- Nem lenne jobb, ha hazakísérnélek? – érdeklődött, én meg azt hittem, hogy itt helyben megáll a szívem. Kezd már az agyamra menni.

- Nem kell, köszi – utasítottam el. Magam is meglepődtem, hogy elég határozottan mondtam, nem úgy, mint amikor megkért, hogy mutassam meg neki a büfét. Talán megnyugodtam egy kicsit, mikor mondta, hogy nem kell tőle félnem. Ha az ő szemszögéből nézzük, akkor kár volt szólnia.

- Biztos? – húzta fel szemöldökét. Látszott rajta, hogy nem erre a válaszra számított. Túl kevesen mondanak neki nemet, vagy mi?

- Igen – állítottam magabiztosan. Az hiányozna még, hogy megtudja, hol lakom.

- Hát, jó. Ahogy gondolod. Vigyázz hazafelé! – figyelmeztetett, bár nem tudom miért. Kiakaszt, hogy úgy akar megvédeni, hogy nem is ismer.

- Jó – csak ennyi tellett tőlem. Remélem, kezdi felfogni, hogy idegesítő.

Gyors léptekkel igyekeztem a buszmegálló felé, miközben a mai napon gondolkoztam. Hihetetlen, hogy tegnap még minden átlagos volt, ma meg jön ez a srác és beleavatkozik az életembe, ráadásul úgy, hogy nem is akarom. Azt már meg sem kell említenem, hogy titkolózik. Valami nem stimmel vele, de nem tudom, mi. Az alapból furcsa volt, hogy érettségi előtt pár hónappal érkezett meg hozzánk. Jó, az nem olyan szokatlan, ha második félévben átmegy valaki egy másik iskolába, de hogy ezt pont érettségi előtt kelljen… nem értem.

A másnap reggel ugyanúgy indult, mint tegnap, de most nem hagytam itthon semmit. Miközben a buszmegállóba mentem, megállt mellettem egy fekete BMW. Lehúzódott az ablak, amin nagy meglepetésemre Bence nézett ki.

- Szállj be, elviszlek suliba! – adta ki a „parancsot” rekedt hanggal.

- Nem szükséges – akartam visszakozni.

- Ragaszkodom hozzá! – mondta már erőteljesebb hangon, így jobbnak láttam, ha nem ellenkezek. Lesétáltam az autóhoz, közben ő kinyitotta az ajtót, és beszálltam. Az ülés, a műszerfal és a kormány fehér színű volt, az ablakok pedig sötétítettek. Ilyen autóban sem ültem még. – Tetszik? – fordította felém a fejét mosolyogva. Gondolom észrevette, hogy feltérképeztem a kocsi belsejét.

- Igen – válaszoltam kissé bizonytalanul. A frászt hozta rám az előbbi utasításával. Nem igazán vagyok én ehhez hozzászokva.

- Látod, mit hagytál volna ki, ha nem szállsz be? – mosolygott önelégülten, mire egy grimasz volt a reakcióm. Erre még szélesebben vigyorgott, és rátette a jobb kezét a combomra. Na, nálam itt szakadt el a cérna. Hogy merészeli ezt?

- Mégis mit művelsz? – néztem rá kikerekedett szemekkel, és lelöktem magamról a tenyerét.

- Zavar? – fordult ő is felém a letörölhetetlen vigyorával.

- Nem vagyok a barátnőd, úgyhogy befejezheted! – kissé éles hangnemben sikerült mondanom, amit azután meg is bántam, tekintve, hogy nem sokkal ez előtt mennyire megrettentem.

- Majd én eldöntöm, hogy mit csinálhatok és mit nem! – nézett rám sötét szemekkel, hangja mély és fenyegető volt, ami megrémisztett. Visszadőltem az ülésben, és az utat kezdtem el bámulni. Most már befogom a számat.

- Megijesztettelek? – kérdezte már lágyabban, miután megláthatta rajtam a félelmet. Nem válaszoltam. – Szóval igen – fordult vissza, hogy az utat figyelje, mert készült leparkolni. – Nem akartam, sajnálom – kereste meg a kézfejem, és végig a szemembe nézve kezet csókolt, miután megálltunk. Még mindig nem szólaltam meg. Elfogadta, hogy semmi hozzáfűzni valóm nincs, kiszállt, kinyitotta nekem is az ajtót, és kisegített. Ekkor kb. a fél iskola szeme ránk szegeződött. Gondolom mindenki úgy volt Bencével, mint én, hogy a puszta kisugárzása elég volt ahhoz, hogy messziről elkerüljék. Most meg azt látják, hogy kiszállok az autójából. Pillanatok kérdése, hogy elinduljon a legújabb pletyka, miszerint együtt vagyunk. Csúcs szuper.

- Órák után hazaviszlek – hangzott kijelentése, bár nem tudom, hogy annak szánta-e vagy kérdésnek. Az előbbiek után nem mertem ellentmondani, de beleegyezni sem akartam. Inkább maradtam csendben. – Ezt igennek veszem – mosolygott, majd átkarolta a derekamat. Nem volt merszem beleszólni, de nem viszonoztam ezen cselekedetét. Így mentünk be egészen az osztályig, elhaladva Timi és Linda előtt, akik WTF fejet vágtak. Teljesen megértem őket.

Beérve kipakoltam néhány cuccot, amit Bence végig figyelemmel követett mosolyogva. Idegesít, hogy figyel.

- Mi az? – szólaltam meg először azóta, hogy felemeltem vele a hangom.

- Semmi. Csak szimplán jó nézni téged – nevetett, majd odajött hozzám, és végig simított az arcomon. Szemeim lecsukódtak, fejével közelített az enyémhez, orrunkat összeértette. Ekkor kinyílt a szemem, zavaromban hátraléptem és megigazítottam a hajam, amin ő jót mosolygott.

A becsengetés zavart meg minket, Lindaéknak eltátogtam, hogy majd később elmondom, és kezdetét vette a tanítás. Hat óra. Bence mellett. Nagyszerű lesz.