1. rész

Íme, itt is az első rész.
Nem fűznék hozzá most semmi különöset, csak annyit, hogy pipáljatok és komizzatok nyugodtan! Szeretem a véleményeiteket olvasni, és most főleg érdekel így a történet elején, szóval ne fogjátok magatokat vissza :D
Valamikor jövőhéten érkezik a második, még nem tudom, mikor. Kellemes olvasást! :)xx

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 1.    rész

A reggeli kapkodásban majdnem otthon hagytam a kajámat, de még időben siettem vissza a kapuból. Pont időben voltam, még nem kellett annyira sietnem.

- Legközelebb a fejedet hagyod itthon! – szólt rám apa a nappali ajtajából.

- Jól van, véletlenül elfelejtettem – forgattam szemet úgy, hogy ne lássa. – Na, szia! – hadartam el, és köszönését meg sem várva siettem a buszhoz. Szerencsére nem késtem le, miután én megérkeztem, pár perccel később jött is. Felszálltam, és elindultunk a belvárosba, ahova középiskolába jártam. A félórás út után leszálltam, és bementem a suliba, egyenesen az osztályba. Leültem a helyemre, a középső padsorba. Nem sokkal utánam betoppant két legjobb barátnőm, Linda és Timi. Mosolyogva ültek le elém, majd kipakoltak, és természetesen egyből elkezdtünk dumálni. Közben az osztály többi tagja is megérkezett. Mi úgy kb. mindenkivel beszélő viszonyban voltunk, de hárman álltunk egymáshoz a legközelebb.

Csak a csengő zavart meg minket, amikor egyben az osztályfőnök lépett be, hiszen vele volt az első óránk. Ami meglepő volt, hogy mögötte egy számomra ismeretlen fiú is bejött. Természetesen felálltunk, meghallgattuk a jelentést, miszerint senki nem hiányzik. Érdekes volt, hogy az a srác egyből megtalált a szemével, és nem nagyon akarta levenni rólam. Persze az önbizalmamnak ez nem ártott, de egy kicsit frusztrált a dolog. Mindig örültem, ha egy srác megnéz, de sosem alakítottam volna ki egyikkel sem kapcsolatot, és többet sem akartam egyiktől sem. Tökéletesen el vagyok én pasi nélkül is.

- Nos, gyerekek! A mai napon egy új taggal bővül az osztály. Ő itt Bence. Mostantól ő is ide fog járni, legyetek vele kedvesek! Ülj le egy szabad helyre! – utasította az új fiút, aki elindult felém. Amikor észrevettem, hogy egyre csak közeledik, furcsa érzés járt át. Volt benne valami sötét, mintha titkolózna. Ezt éreztem akkor is, amikor megláttam őt. Biztos vagyok benne, hogy valamit elhallgat előlünk. Már az is fura, hogy csak a nevét árulta el az osztályfőnök, és semmit sem tudunk arról, hogy miért jött ide. Mondjuk, lehet, hogy majd óra végén, vagy csak azt szeretné, ha beszélgetnénk vele és jobban megismerjük ez által, nem tudom. Ami viszont biztos, hogy mellém ült le, és szemeivel végig engem nézett, én persze alig mertem rátekinteni. Elhelyezkedett a mellettem lévő széken, hátra dőlt, lábait kinyújtotta maga előtt, karjait keresztbe fonta mellkasán, komolyan tekintett előre, egy mosolyt sem eresztett el. Ez így ment egész órán, de egy idő után annyi változás állt be, hogy hol engem bámult, hol figyelemmel követte az óra menetét. Ez nekem nem ment, végig az kattogott az agyamban, hogy mikor néz, mikor nem. Nem kicsit idegesített. Fogadni mernék, hogy ebből az anyagból dolgozat lesz, amit nem fogok tudni. „Gyerünk, Viki, koncentrálj!” – hajtogattam magamnak, hátha kiverem a fejemből, de nem sok sikerem volt.

Megváltás volt, hogy kicsöngettek. Komolyan nem tudom mit csináltam volna, ha ez így megy tovább. Már pedig velem fog ülni, szóval esélyes, hogy nem ez volt az első alakalom. Csodás lesz.

Elpakoltam a könyveim, és rögtön Lindaékhoz léptem, hogy kihívjam őket.

- Na, mi az a dolog, amit nem lehet bent elmondani? – kérdezte Timi.

- A padtársam. Valami nem stimmel vele – ráztam a fejem tudatlanságomban.

- Nem is ismered – hangzott az értelmes megállapítás Lindától.

- Tudom, de érzem. És elég feltűnően bámult, ami egész órán idegesített – panaszkodtam tovább.

- Talán mert tetszel neki? – néztek rám, mintha egy fogyatékosnak magyaráznának.

- De jó nekem – fújtam ki a levegőt gondterhelten. Na, szépen nézünk ki.

- Figyelj, ez még csak az első óra volt. Várj egy kicsit mielőtt véleményt alkotnál róla. Legalább ezt a hetet – mondta Timi. Ezzel egyetértettünk, majd visszaindultunk az osztályba. Csak az a baj, hogy túl erősen benne van a fejemben az, hogy titkol valamit. Nem tudom ezt az érzést figyelmen kívül hagyni. Mondjuk, lehet, hogy jobb, ha inkább nem tudom meg.

A következő órán szintén végig figyelt. Nagyon örültem, hogy pont matek volt, amiből sosem voltam valami jó, és így nem tudtam koncentrálni. Szerintem ez a srác azért jött, hogy lerontsa a jegyeim. Ha ez igaz, akkor sikerülni fog neki.

Hála az égnek kicsöngettek. Elraktam a könyveim, és álltam volna fel a helyemről, amikor ujjak fonódtak a csuklóm köré.

- Várj egy kicsit! – hallottam meg először mély hangját. Kissé csodálkozva néztem rá, majd folytatta. – Nem foglak megenni, nyugi! – mosolyodott el.

- Mit szeretnél? – kérdeztem némi idegességgel a hangomban, és kirántottam a kezem az övéből. Talán félelem járt át, amikor hozzám ért vagy nem is tudom. Az biztos, hogy nem jó érzés volt.

- Megmutatnád nekem, hogy hol a büfé? – kérése igen egyszerű, de annál rémisztőbb volt számomra. Fogalmam sincs, hogy miért parázok tőle ennyire, talán a kisugárzása miatt? Egy pillanatra leblokkoltam, amit észrevehetett, mert húzogatta a szemöldökét és eleresztett egy sunyi vigyort.

- Igen – feleltem, de nem értem miért nem mondtam nemet. Mondjuk nem igazán illik visszautasítani, ha megkérnek valamire, de most legszívesebben, ezt tettem volna. Felállt ő is, majd követve engem kimentünk az osztályból. Lindaék furcsa arckifejezéssel meredtek utánunk, ahogy visszanéztem az ajtóból. Gondolom mennyire összezavarodhattak, hogy először bajom van vele, most meg együtt megyünk ki. Ők csak azt nem tudták, hogy félelmem miatt nem utasítottam vissza. Amíg elértük a büfét azon gondolkoztam, hogy egyébként elég jól néz ki ez a srác, de olyan kisugárzása van, hogy az ember nem mer hozzá közeledni. Érdekes ez így. Minden esetre én nem szeretnék vele közelebbi kapcsolatba kerülni, biztos, ami biztos.

Miután megvette, ami kellett neki, elindultunk vissza. Nem szólt hozzám sem odafelé, sem most, és én se erőltettem, hogy beszélgessünk. Amikor a lépcsőhöz értünk véletlenül félreléptem, és majdnem hanyatt szálltam, de Bence gyorsan utánam kapott, így megúsztam az esést. Eszméletlenül gyors volt.

- Köszönöm – motyogtam, miközben még mindig erős karjaiban tartott.

- Szívesen – felelt, és óvatosan elengedett. – Legközelebb vigyázz, nem akarom, hogy bajod essen! – mondta komolyan a szemembe nézve, amitől úgy éreztem, hogy eláll a lélegzetem. Ő nem akarja? Hiszen csak most ismert meg, és neki az a fontos, hogy én jól legyek? Sőt, nem is ismer, csak két órán ültünk eddig együtt. Semmit nem tud rólam, de neki az a lényeg, hogy ne legyen bajom. Hát ezt nem értem. Nem tudtam megszólalni, csak bólintottam egyet, nagyot nyelve.

Csendben értünk vissza az osztályba, pont becsöngettek, így nem tudtam elmondani Timiéknek, hogy mi történt, de majd akkor a következő szünetben. A harmadik óra fizika volt. Nem szerettem, de a tanár jó fej volt, és nem mindig tanultunk, sokszor csak beszélgettünk órán, így elviselhető volt. Hála az égnek most is dumálással ment el az idő. Nem is bírtam volna a tanulásra koncentrálni.

- Félsz tőlem? – kérdezte hirtelen Bence, mire összerándultam, mert megijedtem egy kicsit. Nem számítottam rá, hogy hozzám szól.

- Nem… tudom – nyögtem ki nehezen. Halkan elnevette magát. Fogalmam sem volt, hogy mit reagáljak rá, inkább figyelmen kívül hagytam, és még jobban a pad szélére húzódtam.

- Nem kell – felelt, miközben közelebb hajolt hozzám. Felé fordítottam a fejem, de azonnal ismét előre néztem. Túl közel került volna egymáshoz az arcunk.

Szünetben azonnal elmentem a csajokkal megbeszélni a fizika előtt történteket. Ők se nagyon értették, hogy most mi van. Nem lepődtem meg.

A következő két óra irodalom volt, amin majd’ meghaltam az unalomban. A tanár verset próbált elemeztetni velünk, de az lett belőle, hogy csak ő elemzett, mi meg feküdtünk a padon, kockultunk vagy aludtunk. Én a telefonozást választottam, ahogy Bence is. Ezt csináltuk mindkét órán. Kissé unalmas volt, de legalább nem kellett vele kommunikálnom.

Az utolsó, hatodik óra informatika volt, amin már megvan, hogy kikkel ülök egy sorban. Természetesen Timiékkel, így Bence nem ülhet velem, legalább ezen az egy órán. Viszont mögöttem volt hely, és oda telepedett le. Csodás. Nem csináltunk nagy valamit az órán, ezért elég gyorsan el is repült. A suli bejáratánál elköszöntem a csajoktól, amikor Bence lépett mellém.

- Nem lenne jobb, ha hazakísérnélek? – érdeklődött, én meg azt hittem, hogy itt helyben megáll a szívem. Kezd már az agyamra menni.

- Nem kell, köszi – utasítottam el. Magam is meglepődtem, hogy elég határozottan mondtam, nem úgy, mint amikor megkért, hogy mutassam meg neki a büfét. Talán megnyugodtam egy kicsit, mikor mondta, hogy nem kell tőle félnem. Ha az ő szemszögéből nézzük, akkor kár volt szólnia.

- Biztos? – húzta fel szemöldökét. Látszott rajta, hogy nem erre a válaszra számított. Túl kevesen mondanak neki nemet, vagy mi?

- Igen – állítottam magabiztosan. Az hiányozna még, hogy megtudja, hol lakom.

- Hát, jó. Ahogy gondolod. Vigyázz hazafelé! – figyelmeztetett, bár nem tudom miért. Kiakaszt, hogy úgy akar megvédeni, hogy nem is ismer.

- Jó – csak ennyi tellett tőlem. Remélem, kezdi felfogni, hogy idegesítő.

Gyors léptekkel igyekeztem a buszmegálló felé, miközben a mai napon gondolkoztam. Hihetetlen, hogy tegnap még minden átlagos volt, ma meg jön ez a srác és beleavatkozik az életembe, ráadásul úgy, hogy nem is akarom. Azt már meg sem kell említenem, hogy titkolózik. Valami nem stimmel vele, de nem tudom, mi. Az alapból furcsa volt, hogy érettségi előtt pár hónappal érkezett meg hozzánk. Jó, az nem olyan szokatlan, ha második félévben átmegy valaki egy másik iskolába, de hogy ezt pont érettségi előtt kelljen… nem értem.

A másnap reggel ugyanúgy indult, mint tegnap, de most nem hagytam itthon semmit. Miközben a buszmegállóba mentem, megállt mellettem egy fekete BMW. Lehúzódott az ablak, amin nagy meglepetésemre Bence nézett ki.

- Szállj be, elviszlek suliba! – adta ki a „parancsot” rekedt hanggal.

- Nem szükséges – akartam visszakozni.

- Ragaszkodom hozzá! – mondta már erőteljesebb hangon, így jobbnak láttam, ha nem ellenkezek. Lesétáltam az autóhoz, közben ő kinyitotta az ajtót, és beszálltam. Az ülés, a műszerfal és a kormány fehér színű volt, az ablakok pedig sötétítettek. Ilyen autóban sem ültem még. – Tetszik? – fordította felém a fejét mosolyogva. Gondolom észrevette, hogy feltérképeztem a kocsi belsejét.

- Igen – válaszoltam kissé bizonytalanul. A frászt hozta rám az előbbi utasításával. Nem igazán vagyok én ehhez hozzászokva.

- Látod, mit hagytál volna ki, ha nem szállsz be? – mosolygott önelégülten, mire egy grimasz volt a reakcióm. Erre még szélesebben vigyorgott, és rátette a jobb kezét a combomra. Na, nálam itt szakadt el a cérna. Hogy merészeli ezt?

- Mégis mit művelsz? – néztem rá kikerekedett szemekkel, és lelöktem magamról a tenyerét.

- Zavar? – fordult ő is felém a letörölhetetlen vigyorával.

- Nem vagyok a barátnőd, úgyhogy befejezheted! – kissé éles hangnemben sikerült mondanom, amit azután meg is bántam, tekintve, hogy nem sokkal ez előtt mennyire megrettentem.

- Majd én eldöntöm, hogy mit csinálhatok és mit nem! – nézett rám sötét szemekkel, hangja mély és fenyegető volt, ami megrémisztett. Visszadőltem az ülésben, és az utat kezdtem el bámulni. Most már befogom a számat.

- Megijesztettelek? – kérdezte már lágyabban, miután megláthatta rajtam a félelmet. Nem válaszoltam. – Szóval igen – fordult vissza, hogy az utat figyelje, mert készült leparkolni. – Nem akartam, sajnálom – kereste meg a kézfejem, és végig a szemembe nézve kezet csókolt, miután megálltunk. Még mindig nem szólaltam meg. Elfogadta, hogy semmi hozzáfűzni valóm nincs, kiszállt, kinyitotta nekem is az ajtót, és kisegített. Ekkor kb. a fél iskola szeme ránk szegeződött. Gondolom mindenki úgy volt Bencével, mint én, hogy a puszta kisugárzása elég volt ahhoz, hogy messziről elkerüljék. Most meg azt látják, hogy kiszállok az autójából. Pillanatok kérdése, hogy elinduljon a legújabb pletyka, miszerint együtt vagyunk. Csúcs szuper.

- Órák után hazaviszlek – hangzott kijelentése, bár nem tudom, hogy annak szánta-e vagy kérdésnek. Az előbbiek után nem mertem ellentmondani, de beleegyezni sem akartam. Inkább maradtam csendben. – Ezt igennek veszem – mosolygott, majd átkarolta a derekamat. Nem volt merszem beleszólni, de nem viszonoztam ezen cselekedetét. Így mentünk be egészen az osztályig, elhaladva Timi és Linda előtt, akik WTF fejet vágtak. Teljesen megértem őket.

Beérve kipakoltam néhány cuccot, amit Bence végig figyelemmel követett mosolyogva. Idegesít, hogy figyel.

- Mi az? – szólaltam meg először azóta, hogy felemeltem vele a hangom.

- Semmi. Csak szimplán jó nézni téged – nevetett, majd odajött hozzám, és végig simított az arcomon. Szemeim lecsukódtak, fejével közelített az enyémhez, orrunkat összeértette. Ekkor kinyílt a szemem, zavaromban hátraléptem és megigazítottam a hajam, amin ő jót mosolygott.

A becsengetés zavart meg minket, Lindaéknak eltátogtam, hogy majd később elmondom, és kezdetét vette a tanítás. Hat óra. Bence mellett. Nagyszerű lesz.