3. rész

Helló! :)
Ahogy ígértem, itt az új rész. Örülök, hogy ennyiszer kattintottatok a blogra, pedig még csak 2 rész volt fent, szóval köszönöm <3 Persze azért sem haragszok, ha komiztok vagy pipáltok :D
Jövőhéten valamikor hozom a következőt. Kellemes olvasást! :)xx

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

3. rész

Kb. negyed óra múlva álltunk meg. Bence kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, majd összekulcsolta a kezünket. Ezt eddig még nem csinálta. Most lehet, hogy ez lesz az új szokása és nem az átkarolás, vagy csak még mindig a folytonos megvédési kényszere vagy mániája. Mindegy, melyik, egyik sem tetszik nekem.

Elsétáltunk a kasszáig, kifizette a jegyeket, és bementünk. Megkerestük a helyünket, ami valahol hátul volt. Ezen nem lepődtem meg.

- Hozok kólát és pattogatott kukoricát. Addig maradj itt! – szólt rám, mire bólintottam. Nem volt kedvem egy hangot sem kiadni, főleg miután megtudtam, hogy a Parazitát nézzük meg. Ennek már a neve is borzasztó. Nem tudom, hogyan fogom kibírni. Nem sokat akarok látni belőle, az biztos.

- Minden oké? – tért vissza kb. öt perccel később, és a kezembe adta az én üdítőmet, majd leült a balomon lévő székre.

- Miért ne lenne? Azt hiszed, hogy lesz valami velem, ha nem vagy mellettem? – kérdeztem kissé ingerülten. Ő meglepetten meredt rám. – Úgy csinálsz, mintha a világ összes bajától meg tudnál védeni, pedig nem tudsz, fogadd el! – a végére kicsit kikeltem magamból, de próbáltam nem olyan hangosan a tudtára adni, hogy nem játszhat Istent.

- Akkor most lenyugodhatsz! – emelte fel ő is a hangját. – Tudom, hogy nem lehetek mindig veled, és nem óvhatlak meg mindentől, de megpróbálhatom. Eddig nem volt semmi gond, amióta veled vagyok, és szeretném, ha ez így is maradna. Most pedig figyeld a filmet! – utasított nyersen, lezárva a vitát. Csendben visszahúzódtam, és a vásznat bámultam. Csodás lesz ilyen hangulatban megnézni ezt az iszonyatos filmet. Mit csinálok, ha félni fogok? Csakis kizárólag úgy szeretek horrort nézni, ha van mellettem valaki, akihez bújhatok, ha félek, és érzem, hogy megvéd. Jó, Bencének ez elég jól megy, de ő nem megfelelő nekem, és most amúgy sem vagyunk olyan hangulatban. Csúcs. Percekkel később elkezdődött ez a rettenet. Már elején szívinfarktust akartam kapni, mi lesz velem akkor a végéig?

Nagyjából a felénél jártunk, amikor nem bírtam tovább, és közelebb húzódtam hozzá. Lassan felém fordította a fejét, a karját ártrakta ülésem háttámlájára. Megkönnyebbültem, hogy már lenyugodott valamennyire, így egy fokkal magabiztosabban hajoltam még közelebb. Kezét lecsúsztatta az én karomra, és magához húzott, fejemet a vállára raktam. A félelmetesebb részeknél elfordultam, és éreztem, ahogy védelmező kezével még inkább szorosan ölelt. Az a legrosszabb, hogy ez jól esett. Túlságosan is jól, aminek nem lenne szabad. Valami nincs rendben velem. Vagy inkább Bencével. Bár tartok tőle, mégis van benne egy olyan dolog, ami vonz, és ez borzasztóan idegesít, mivel ha képes lennék az agyamra hallgatni, akkor ez nem történne meg. Túl bonyolult ez. Miért kellett belépnie az eddigi gondtalan életembe?

- Na, hogy tetszett? – kérdezte Bence a film végén, miközben felállt nyújtózkodni. Kicsit szétültük magunkat.

- Mondtam, hogy nem szeretem a horrort. Szerinted mégis mennyire élveztem? – reagáltam le éllel a hangomban. Utálom, amikor szórakozik velem. Nem válaszolt, csak nevetett, közben elindultunk kifelé. Megkereste a kezemet, összekulcsolta az enyémmel, és így húzott maga után a kocsiig.

- Elviszlek kajálni – jelentette ki, mialatt bekötötte a biztonsági övét.

- Nem kell. Haza szeretnék menni. Tudod, tanulnom is kell – ellenkeztem. Tényleg az igazat mondtam. – És anyaék sem örülnek, ha nem érek haza időben, és nem vagyok megtanulva.

- Jó, hogy mondod! Nekem be kéne pótolni a mai anyagot. Lemásolhatnám a tiédről? – kérdezte vigyorogva. Valahogy éreztem, hogy itt lesz valami.

- Nem – vágtam rá gondolkozás nélkül.

- Akkor ezt igennek veszem – mosolygott felém, bár szerintem csak magának.

- Nem azt mondtam! – szólaltam fel. Komolyan mondom, nem hiszem el, hogy ilyen nehéz betartania, amit kérek. – Mi lenne, ha csak egyszer azt tennéd, amit én mondok? – kicsit kikeltem a végére magamból.

- Azért, mert tudom, hogy melyik a jó döntés. És te általában a rosszat szeretnéd, ezért állandóan ellenkeznem kell veled – felelt meglepő könnyedséggel. – Most pedig maradj csendben! – nézett rám jelentőségteljesen. Ezek után tényleg nem szólaltam meg, inkább bámultam a tájat.

Amikor megérkeztünk, kiszállt, kinyitotta nekem is az ajtót, majd elindultunk a bejárat felé. Előre látom, hogy anya mennyire fog örülni.

- Megjöttünk! – kiáltottam el magam, mire anya jött ki a nappaliból.

- Ó, sziasztok! – köszönt meglepetten. – Nem mondtad, hogy a barátod is jön – magyarázott, miközben beljebb tessékelt minket.

- Hirtelen jutott eszünkbe – szólt közbe Bence angyalian mosolyogva. – Aztán rájöttem, hogy be kell pótolnom a mai leckét, mert hiányoztam – hihetetlen, hogy anya előtt hogy teszi az ártatlant, miközben egyáltalán nem az.

- Értem. Na, menjetek be, majd viszek nektek inni – azzal elindultam a szobámba, Bence pedig követett. Ahhoz képest, hogy tegnap még arra vigyáztam, hogy ne tudja meg, hol lakom, most a szobámba jön velem. Csúcs.

- Nagyon szép! – tekintett körbe, amikor beértünk. – Mint te – tette hozzá.

- Kösz – préseltem ki magamból, majd leültem az asztalomhoz, előszedtem a táskámból a könyveket, és elé raktam kinyitva őket. – Másold le, ami nincs meg, és ennyi. Ha kész vagy, mehetsz haza – mondtam kissé lekezelő hangnemben, de ő csak mosolygott magának. Pá perccel később anya is bejött az üdítőkkel, majd rám kacsintva távozott. Ezek után biztos vagyok benne, hogy nem fog elakadni erről a témáról. De jó lesz nekem…

- Szűz vagy még? – kérdezte hirtelen Bence másolás közben, mire ugrottam egyet ültemben. Váratlan volt és egyáltalán nem ideillő.

- Majd pont neked fogom elmondani – forgattam szemet, és próbáltam a házim írására koncentrálni. Meglepő, ha azt mondom, hogy nem igazán ment?

- Szóval igen – vigyorgott rám. Nem akartam rá nézni, mégis sikerült. Szemei csillogtak, miközben végig mért. Fél perccel később felállt, odajött a székem mögé, és puszilgatni kezdte a nyakamat. Abban a pillanatban, hogy hozzám ért bizsergés futott végig az egész testemben, aminek nem örültem. Szemeim lecsukódtak, szájával áttért az arcomra. Egyre csak közelített az ajkamhoz, amikor elfordultam. Még éppen időben. Fejét mosolyogva leszegte.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte, mikor újra rám nézett. Arcomat maga felé fordította, kényszerítve, hogy a szemeibe nézzek. Nem tudtam mit mondani. Egyszerűen nem tudtam, miért csináltam. A szemeiben pedig teljesen elvesztem, így nem is sikerült gondolkodnom. Miután elfogadta, hogy képtelen vagyok bármit is mondani, maga felé fordította a székemet, és odahúzott az ágyhoz. Leült rá, én a székben foglaltam helyet, így egy szinten voltunk. Egyik kezével beletúrt a hajamba, a másikkal az arcomat simogatta, még az enyéim a hátán kalandoztak el. Lágyan csókolgatni kezdett a nyakamtól a kulcscsontomig, közben alig bírtam magam tartani. Belülről remegtem, a gyomoromban megjelentek azok a bizonyos pillangók.

- Be kellene fejezned a másolást – szólaltam meg halkan, összeszedve magamat.

- Kellene – ismételte meg a szerinte fontos szót. Ujjaival az egyik tincsemmel kezdett el játszani mosolyogva. Aranyos volt. De csak most. Miután látta, hogy nem teszek semmit, nagy levegőt véve tolt vissza az eredeti helyemre, és csendben folytatta a feladatát. Ezek után alig bírtam helyre rázni a gondolataimat. Amióta itt van amúgy sem ment, de ezek után…

- Kész – szólalt meg ismét megijesztve. Mikor ránéztem nem igazán tudtam, hogy mire gondolt. – A másolás – pontosított. Gondolom rájött, hogy nem vagyok képben. Az előbbiek után az lett volna csoda, ha igen.

- Ja, persze – kaptam észbe zavaromban. Bence összepakolta a cuccait, majd elindult kifelé a szobámból, én pedig követtem őt.

- Végeztetek is? – lépett hozzánk anya, miközben Bence felöltözött.

- Igen – válaszoltam röviden, és én is magamra kaptam a kabátom.

- További jó éjszakát! – fordult Bence anyához, majd kezet csókolt neki, amitől anya gondolom teljesen el lesz ájulva. Fél perc múlva már a kapuban álltunk.

- Holnap reggel jövök érted – szólalt meg, és megpuszilt a számsarkában. Érintésétől kirázott a hideg, ami nem jó dolog volt, ha az agyammal gondolkozok. De ha a szívemmel, akkor nagyon is élveztem. Miután elhúzódott mosolyogva sétált az autójához, majd beszállt, és elhajtott. Pár percig ott álltam, és próbáltam feldolgozni az érintését. Ujjammal végighúztam ott, ahol hozzám ért a szájával. Kirázott a hideg ismét.

- Milyen udvarias ez a srác! – áradozott anya, amint visszamentem a házba. – El ne merészeld őt engedni! Nagyon ritka az ilyen fiú ebben a világban!

- Nyugi, van egy olyan érzésem, hogy nem hagyná – motyogtam, majd a szobám felé lépkedtem, és próbáltam elterelni a gondolataimat egy bizonyos személyről.

- Szép reggelt, gyönyörűm! – karolt át Bence másnap reggel. Már kezdek hozzászokni, de azért még idegesítenek ezek a szokásai.

- Neked is – viszonoztam nem túl kedves hangnemben. Utálom, hogy nem tudom távol tartani magam tőle, és hogy valami vonz benne. Nem lenne szabad.

- Na, talán jobb kedved van, mint tegnap reggel? – kérdezte, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját, és ő is beszállt.

- Nem sokkal, úgyhogy ne reménykedj – feleltem kicsit talán flegmán, de ez érdekelt most a legkevésbé. Őt amúgy se tudom ilyenekkel megbántani. Szokása szerint a nevetés volt a reakciója, majd nem szólalt meg, amíg meg nem érkeztünk a sulihoz. Kiszállt, kinyitotta nekem is az ajtót, és átkarolt.

- Ugye tudsz róla, hogy a szerelmesek szoktak így menni? – tekintettem fel rá, miközben a bejárathoz igyekeztünk.

- Miért? Mi talán nem azok vagyunk? – incselkedett, amit nem tudtam díjazni. Sunyin mosolygott, és még közelebb húzott magához. Szóra akartam nyitni a számat, de nem tudtam volna mit válaszolni. Fogalmam sem volt, hogy hányadán állunk.

Az osztályba az utolsó pillanatokban értünk be. Csodálkozva vettem észre, hogy Timi nincs a helyén. Miközben lepakoltam, Lindához fordultam.

- Mi lett Timivel?

- Beteg. Valami vírusos izé, szóval ellesz vele egy ideig – húzta el a száját.

- Ó, szegény. Lesz majd mit bepótolnia – nem tudtunk tovább beszélni, mert bejött a tanár, és kezdetét vette hét szörnyűségesen hosszú óra.