7. rész

Helló! :)
Ebben a nagy melegben hoztam nektek egy kis olvasnivalót! Remélem, örültök :D
Én viszont annak örülök, hogy már egy nap többször is felkattintotok ide, úgyhogy erről le ne szokjatok :D Komit meg nem akartok írni, rendben van, de akkor legalább pipáljatok, hogy legyen valami visszajelzés. Remélem, ez nem túl nagy kérés :$
És nem is dumálok többet, kellemes olvasást és nyári szünetet! :)xx

 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 7. rész

Hajnalban mennydörgésre és villámlásra riadtam fel. Ijedten tornáztam fel magam ülő helyzetbe az ágyban, amibe fogalmam sincs, hogy kerültem, és azonnal körbenéztem a szobában. Egyedül voltam bent, amit nem értettem, hiszen legutóbbi emlékeim szerint Bence is itt volt. Kibújtam a meleg takaró alól, és rögtön őt kezdtem el keresni. Meg is találtam a kisszobában. Édesen feküdt az ágyán, haja a szemére lógott, a fél takaró le volt csúszva róla, így kilátszott izmos háta. Ahogy végig néztem őt, a számba haraptam, és még mielőtt elkalandoznának a gondolataim, közelebb lépkedtem hozzá. Lágyan végig simítottam a vállán, megigazítottam a haját, majd elindultam kifelé.

- Hova-hova? – hallottam meg Bence mély és álmos hangját, így egyből visszafordultam az ajtóból mosolyogva.

- Ébren vagy? – mondtam az első értelmes dolgot, ami eszembe jutott.

- Pár perce. És te? – ült fel vigyorogva, a takaró pedig az ölében landolt, ahogy lecsúszott felsőtestéről. Próbáltam nem azt bámulni. Nem igazán ment.

- Felriadtam a viharra, aztán láttam, hogy nem vagy bent a szobában, így elindultam megkeresni téged – magyaráztam, közben pedig roppant büszke voltam magamra, amiért sikerült valamennyire a szemébe néznem, nem pedig a tökéletesen kidolgozott felsőtestét lesnem.

- Hiányoltál? – húzta fel kacéran a szemöldökét. Jelen pillanatban fogalmam sincs, hogy örülök-e ennek a kérdésnek vagy nem.

- Ig… illetve csak furcsálltam, hogy egyedül mertél hagyni – hú, majdnem kicsúszott a számon, de még idejében korrigáltam, hála az égnek.

- Gondoltam, nálam nem történhet semmi baj – vigyorgott, tehát lehet, hogy kitalálta abból a két betűből, amit mondani akartam. Vagyis nem azt akartam, de valamiért azt sikerült elkezdenem. Jó lenne tudni, miért…

- Aha – nyögtem ki zavaromban. Kellett nekem benyitnom hozzá. – Ööö, hány óra is van? – próbáltam témát váltani.

- Hajnali három – olvasta le a telefonja képernyőjéről. – Nem sokat aludtál, édesem – állapította meg, miközben felállt, és odasétált hozzám. Jelenleg nincs erőm lecseszni a megszólításért. Vagy már kezek hozzászokni?

- Hát, ja – csak ennyire tellett tőlem, mivel Bence egyenesen előttem állt meg, és szorosan magához húzott. Karjai között elvesztem, éreztem, hogy elengedem magam, ő pedig megtart. Fejemet a vállára hajtottam erőtlenségemben, az álom pedig kezdett visszaszállni a szememre.

- Na, gyere, kicsim, jobb, ha visszaviszlek aludni – hallottam hangján, hogy mosolyog, majd gyorsan felkapott a karjaiba, és átsétált velem a szobájába.

- Megdobsz egy hosszú pólóval? – kérdeztem, amikor lerakott az ágyra.

- Persze – mosolygott, majd a szekrényében kezdett el keresgélni. Örültem, hogy nem vetkőztetett le, amikor elringatott. Kissé kiakadtam volna utólag. – Tessék – nyújtott felém egy fehéret.

- Köszönöm – motyogtam, miközben álmosan felnéztem rá.

- Nincs mit. Ha bármi van, a másik szobában leszek. Aludj jól, kicsim! – lehajolt hozzám, a homlokomra nyomott egy puszit, majd kiment. Az ajtót nem csukta be, résnyire nyitva hagyta. Én gyorsan levettem a bulizós ruhámat, és magamra kaptam Bence pólóját, majd bebújtam az ágyba, hogy ismét elaludjak.

Reggel a konyhából beszűrődő zajokra keltem fel. A legelső gondolatom az volt, hogy Bence főz? Kissé fura lenne őt elképzelni, amint a gáztűzhelynél áll, és próbál alkotni valami ehetőt. Mielőtt még tovább fantáziáltam volna Bence főzőtudományáról, kibújtam az ágyból, és a konyha felé indultam.

- Jó reggelt! – köszöntem kicsit halkan, mire Bence felém kapta a fejét.

- Ó, már fel is ébredtél? Be akartam volna vinni a reggelit – sóhajtott fel, de gyorsan visszanézett arra a valamire, amit ő reggelinek nevezett.

- Bocs, hogy elrontottam – mosolyodtam el, és próbáltam kitalálni, hogy mivel kínlódik. – Tulajdonképpen mi is lesz a kaja? – inkább feladtam a küzdelmet.

- Rántotta – válaszolt röviden, mintha ez olyan egyértelmű lenne. – Miért, minek tűnik? – vonta össze a szemöldökét, miközben elém sétált, és megpuszilt.

- Hát, nem is tudom... – gondolkoztam el. Erről tényleg fogalmam sincs.

- Jó, tudom, nem vagyok egy konyhatündér – lesütött szemekkel fordult vissza a rántottához, közben kínosan mosolygott magán. Na, végre egyszer Bence is zavarban van! Ez eddig emlékeim szerint még nem történt meg.

- Mondanám, hogy nem így van, de nem szokásom hazudni – cukkoltam, mire elrakta a gáztűzhelyről a serpenyőt, és elindult felém. Szája felfelé görbült a sunyi vigyornak köszönhetően, én pedig úgy éreztem, jobb lesz, ha most azonnal elkezdek hátrálni. Bence egyre gyorsabban haladt, így befutottam a nagyszobába a fájós bokám ellenére is, és rávetettem magam az ágyra. A nagy sietségemben eszembe se jutott becsukni az ajtót, csak bevágtam, ennek köszönhetően Bence hamar utolért. Felugrott mellém, olyan gyorsan, hogy időm se volt menekülni.

- Mit is mondtál? – kérdezte vigyorogva, és elkapta a lábamat. Magához húzott, szemei csillogtak, miközben maga alá gyűrt.

- Ööö, semmit? –húzódzkodtam össze két karja között, de nem bírtam ki nevetés nélkül, ahogy Bence sem. – Jó, akkor most már kiengedhetsz – ütögettem meg lágyan a kezeit célzásként, miután kiröhögtük magunkat.

- Hülye lennék, amikor ilyen csodálatos helyzetben vagyunk – kacsintott, én pedig nem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem jött szó a számra. – Na, mi az? Nem tudsz mit mondani? – csipkelődött, mire megütöttem a mellkasát. – Csak úgy szólok, hogy ez nem fájt.

- Valahogy gondoltam – forgattam szemet nevetve. – Tehát kiengedsz? – próbálkoztam még egyszer, hátha sikerül.

- Hát… szerintem… nem – az utolsó szót vigyorogva ejtette ki. Az a baj, hogy már nem tudok mit mondani ilyenkor, pedig pár napja még simán visszaszóltam valamit. Baj van velem, az biztos. Ráadásul már régóta nem veszekedtünk. Jó, tegnap este óta, de ez nálunk soknak számít. Szinte rá sem ismerek Bencére. Kedves, aranyos, figyelmes és persze nagyon védelmező. Ezt már korábban is megtapasztalhattam, de az előtte lévőket még nem igazán. Legalábbis hosszútávon nem. És most, hogy eltöltöttem vele több időt, rájöttem, hogy talán nem olyan, mint amilyennek először gondoltam. Sokkal jobb fej is tud lenni, mint amit kimutat a világnak. És ezt az oldalát nem sokat ismerhetik.

- Min gondolkozol annyira, szépségem? – kérdezte, és egyből lefordult rólam, majd magára húzott, így a mellkasán pihentem, karjai pedig szorosan átöleltek.

- Csak, hogy milyen régen veszekedtünk utoljára – hát, nem teljesen, de ez is benne volt a gondolatmenetemben, szóval nem olyan nagy hazugság. Azt most nyilván nem vallom be, hogy elég rendesen sikerült megkedvelnem.

- Tényleg. Mikor is? Amikor ide hoztalak – válaszolta meg a saját kérdését. – Szerintem ez nem volt olyan régen – nevette el magát, amitől megrázkódtam én is, hiszen rajta feküdtem, amit most egyáltalán nem bántam.

- Tudom, de a mi esetünket nézve igen – emelkedtem fel egy kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni. Gyönyörűen csillogtak, amikor találkozott az enyémmel. – Most minek örülsz ennyire? – érdeklődtem az egyre csak felfelé kunkorodó szájának okáról.

- Annak, hogy azt mondtad, mi – ekkor kicsit komolyabbra vált az arckifejezése, bennem pedig megállt az ütő. Csillogó szemeivel rabul ejtette az enyéimet, nem mintha ki akartam volna szabadítani őket. Óvatosan feljebb próbált helyezkedni, így én legördültem róla, de amint megtalálta a tökéletes pozícióját, magához húzott jó szorosan. Vele szembe fordított, homlokunk és orrunk összeért, amit mosolyogva vettem észre.

- Leírhatatlanul gyönyörű vagy – suttogta szinte már a számba, ugyanis az ajkaink összeértek. Gondolom, mennyire szép lehetek másnapos sminkkel és elaludt hajjal. Csodás látvány.

- Ebben én nem vagyok ilyen biztos, de azért köszönöm – sikerült megint elpirulnom, így lesütöttem a szemem. Mintha ezzel leplezni tudnám…

- Pedig az vagy, hidd el nekem – lágyan rám mosolygott, és a fülem mögé tűrte az egyik szemembe lógó tincsemet. Szájával lassan közelített az enyémhez, de én még nem éreztem magam készen erre, ezért az utolsó pillanatban elfordítottam a fejem, így az arcomra kaptam egy puszit.

- Jaj, Viki… – sóhajtott fel, majd az orromon is megpuszilt, és kiment a szobából. Jó, tudom, nem ezt várta, meg akart csókolni, de nekem ez még nem megy. Még képtelen vagyok rá. Még…

Vártam pár percet, majd felkeltem felöltözni a tegnapi ruhámba. Hát, nem valami kényelmes, de ez van. Miután a szobában lévő tükörben leellenőriztem, hogy viszonylag normálisan festek, kimentem Bence után a konyhába.

- Remélem ehető lett – mutatott a megterített asztalon lévő kajára.

- Biztosan – feleltem nem túl meggyőzően. Leültem az egyik székre, és az evőeszközöket a kezembe fogva, megkóstoltam.

- Na, milyen? – fürkészte az arcom, és láttam rajta, hogy tényleg érdekli a véleményem. Mintha olyan nagyon fontos dologról lenne szó, nem pedig egy ételről, amit ő készített el.

- Hát, öhm… egész jó – erőltettem az arcomra egy mosolyt, ugyanis ázott a fölösleges olajtól, de nem akartam elrontani a kedvét. Bólintva tudomásul vette, majd a villájára szúrt egy darabot, és bevette a szájába.

- Talán egy kicsit sok az olaj, de szerintem finom – bírálta az általa készült kaját.

- Igen, valami olyasmi – bólogattam egyetértve. Na, jó, nem teljesen egyetértve, mert az én véleményem szerint rengeteg rajta az olaj, de mindegy. Legyűrtem még néhány falatot, ami azt jelentette, hogy magamat kínoztam, de elég udvariatlan dolog lett volna, ha egy-két falás után otthagyom.

- Köszönöm – álltam fel az asztaltól.

- Befejezted? – pillantott fel rám kicsit csodálkozva.

- Igen, elég volt ennyi is – feleltem, és már alig vártam, hogy hanyagoljuk ezt a témát. Megettem a felét, ami az étel egészségi szintjét tekintve kész csoda.

- Rendben – mosolygott, és tovább folytatta az evést, mert ő még nem fejezte be. – Amint átöltözök, hazaviszlek – szólt még utánam. Bólintottam, és visszamentem a szobájába megnézni, hogy minden cuccom megvan-e. Nagyjából öt perc múlva Bence is bejött, és a szekrényben kezdett el kutakodni, majd egy másik pólót és farmert szedett elő. Nem zavartatta magát, simán átöltözött előttem, én azért valamennyire elfordultam. Reméltem, hogy azt a benyomást keltem, amit akartam: nem igazán érdekel, de nem is bánom.

- Indulhatunk? – szakított ki gondolatmenetemből Bence hangja.

- Igen – feleltem röviden, alig hallhatóan, mire hozzám lépett.

- Valami baj van – emelte fel az állam, hogy a szemembe nézhessen.

- Nincs semmi.

- Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Mi bánt? – hangja lágy volt, szeméből kedvesség sugárzott, amikor felmertem rá tekinteni. Nem tudtam megszólalni. – Az a baj, ami a szobában történt a reggeli előtt? – csodálkozva bámultam rá. Honnan találta ki? – Semmi gond, szépségem. Van időnk. Most pedig induljunk, mert apád az én fejemet fogja leszedni, ha nem leszel otthon időben – karolta át mosolyogva a derekamat, és ettől a megjegyzésétől nekem is jobb kedvem lett. Bár nem tudom, miért érzem úgy, hogy egy fal került közénk, de mindegy. Ujjainkat összekulcsolva értünk le a BMW-jéhez, segített beszállni, ő is elfoglalta a helyét a kormány mögött, majd elindultunk. Végre megyek haza, és lesz időm egy kicsit nélküle lenni. Összességében élveztem a Bencével töltött időt. Ma reggel mintha közelebb engedtem volna magamhoz, de aztán amikor meg akart csókolni, én elfordultam, és most olyan távolinak érzem őt. Vagy magamat tőle…

- Viki, nincs semmi baj, ne legyél szomorú! – fordult felém, miután leparkolt a házunk előtt. Könnyű azt mondani…

- Jó – mindössze ennyit sikerült kipréselnem magamból. Hát, nem túl sokat.

- Nem vagy valami meggyőző – mormolta, majd felemelte az állam, hogy a szemembe nézhessen. Amióta elindultunk ez csak most sikerült. – Erről még beszélünk, de most mennem kell. Vigyázz magadra, mert most nem tudok melletted lenni! Holnap reggel jövök – hadarta, és megpuszilta az arcom. Bólintottam, kiszálltam, és sietős léptekkel haladtam az ajtóhoz. Amint becsuktam, Bence elhajtott.

- Anya, apa, megjöttem! – kiáltottam, és magamra erőltettem egy mosolyt, amikor megjelentek. Nem akarom, hogy így lássanak.

- Jaj, kicsim, de jó, hogy hazaértél! Minden rendben ment, jó volt a buli? – érdeklődött anya, miközben a szobámat céloztam meg.

- Igen, okés volt minden – fogtam rövidre. Most valahogy nincs kedvem erről beszélni. – De ha nem gond, aludnék egy kicsit, mert későn értünk haza a buliból, és tanulnivalóm is van még – jó indokok, amik igazak is.

- Ó, hát persze – mosolygott vidáman. – Ha bármi van, szólj! – azzal egyedül hagyott, én pedig egyből bőgve borultam a párnámba. Nem tudom, miért fakadtam így ki, lehet, hogy ez a hét az oka és Bence feltűnése, plusz hogy nem hagytam a csókot. Szóval minden. Nagyon szuper lesz így a napom.