16. rész

Sziasztok! :)
Az utolsó hetekben hoztam is az új olvasnivalót. Az előzőhöz köszönöm a pipákat, remélem, ez is tetszeni fog. És az a helyzet, hogy ez az utolsó rész, ami készen van. A 17.-hez még kell, azt hiszem, 1 oldal, azt még biztosan időben tudom hozni, remélem, a többit is, de majd kiderül.
Kellemes olvasást! :)xx

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

16. rész

A hetek múlásával sikerült találnunk egy olyan lakást Bencének, ami mindkettőnk számára megfelelőnek bizonyult. Nem volt könnyű, de megoldottuk. Ez valamivel nagyobb, mint az előző, ami azért fontos, mert Bence felvetette, hogy ideköltözhetnék hozzá. Hidegzuhanyként ért ez az ötlete, nem éreztem úgy, hogy fel lennék erre készülve, így csak annyit mondtam, hogy meglátom. Persze nem azonnal kell döntenem, és addig biztosan nem költözhetek el anyáéktól, amíg le nem érettségizek. Tehát van még néhány hónapom. Viszont nem igazán tudok előre tervezni Jack miatt. Egyetlen egy döntésével is romba dönthet mindent.

- Mondtad már a szüleidnek a költözést? – kérdezte Bence, miután túlestünk a reggeli csókon, és a BMW-hez kísért, hogy suliba menjünk.

- Még nem, és egy ideig nem is szeretném. Túl hamar van még, később is ráér – osztottam meg vele véleményemet.

Természetesen nem ellenzem ezt az ötletét sem Bencének, csak egyszerűen néhány hét múlva szeretném anyáéknak elmondani. Addig én is végig tudom gondolni a dolgokat, semmit sem akarok elsietni.

Órák után felszabadultan léptünk ki a tavaszi napsütésbe. Nagyon vártam már a jó időt, hogy ne kelljen millió ruhát felvenni, és végre itt van. De mivel mi végzősök vagyunk, a tavasz szinte egyet jelent az érettségire való készüléssel, ami mindjárt itt van. Nem elég nekünk, Bencével, Jackkel bajlódni, még tanulnunk is kell. Szuper.

- Nem tetszik nekem ez a dolog – emelte fel barátom a fejét a matek füzetéből váratlanul. Hozzánk mentünk, nehogy lelepleződjön az új lakás.

- Micsoda? A másodfokú egyenlet? Szerintem van annál rosszabb – néztem rá én éppen az irodalom szöveggyűjteményemből. Verset próbáltam elemezni.

- Mi? Ja, nem, nem a tanulással kapcsolatos – rázta a fejét szórakozva, én pedig szinte tudtam, hogy mire, pontosabban kire gondolt. – Jack február óta nem jelentkezett, és most április van. Itt valami gyanús – vágott eltűnődött arcot. Valóban hónapok óta nem hallottunk róla semmit.

- Gondolod, hogy tervez valamit? – raktam félre a tanulnivalót, mert egyáltalán nem érdekelt. Most van fontosabb dolgunk is.

- Szinte biztosra veszem – bólintott rá, miközben befészkeltem magam az ölébe. Előszedte a telefonját, pötyögött rajta valamit, és már el is rakta.

- Mit csináltál?

- Intézkedtem az ügy érdekében – felelt ködösen, amitől a falra tudtam volna mászni. Még mindig nagyon utálom, amikor nem képes elmondani nekem ilyen fontos dolgokat, és inkább elhallgatja, mert szerinte nekem az a biztonságos. Hát nem! Az a biztonságos, ha tisztában vagyok mindennel.

- Hónapok óta járunk – kezdtem nyugodt hangnemben. – Nem tennél annyi engedményt, hogy most kivételesen engem is beavatsz a helyzet alakulásába? Miért mindig én vagyok az utolsó, aki megtudja a fejleményeket? – kérdeztem már nem annyira nyugodtan, sokkal inkább megrovón, de Bence csak mosolygott, ami eléggé idegesített.

- Nem, nem teszek semmilyen engedményt, mert ez így jó. És ejtjük ezt a témát – jelentette ki úgy, hogy tudtam, egyáltalán nem érdekeli az én véleményem, és tett is róla, hogy ne tudjak mondani semmit: megcsókolt. Jellemző, megint a csáberejét veti be, hogy elterelje a gondolataimat. És sajnálatos módon sikerült és sikerül is neki. Mindig.

- Kicsim, átugrok a szomszédba, apád meg csak később jön haza. Vigyázz a házra! – kiáltott be anya a szobámba, szerencsére nem nyitott ránk. Gyorsan visszaordítottam egy „okét”, és hallottam is, ahogy csukódik a bejáró.

- Szerintem zárd be az ajtót. Jobban járunk – tanácsolta Bence, amikor ismét neki szentelem a figyelmemet.

- Ó, igen, persze, Jack – sóhajtottam észbe kapva, hogy ezt hogy felejthettem el, és máris szaladtam elfordítani a kulcsot.

- Nem rá értettem – húzta mosolyra a száját, amikor visszaértem. – Arra, amit terveztem. Veled – világosított fel, döbbent arckifejezésem pedig rögtön átváltott csodálkozóra. Hogy micsoda? Velem? Ó, máris félek.

- Örülnék, ha érthetően beszélnél – próbáltam palástolni idegességem – vagy inkább félelmem – a megrovással, de Bence csak mosolygott továbbra is.

- Lényegtelen. Fejezzük be a tanulást – váltott témát azonnal, kétségek között hagyva engem. Így hogy tanuljak? Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem lényegtelen a terve. És nekem van is tippem rá, hogy mi az.

1 óra múlva néztem fel a történelemkönyvemből, Bence pedig a nyelvtant rakta félre. Az agyam most készült ki a mai napra.

- Kész, ennyi volt. Ha még több évszámot látok, nem csak a múltban lesz háború – sóhajtottam tanulástól elgyötörve, és máris elpakoltam a táskámba.

- Én pedig meguntam a mondatokat elemezni, elegem volt belőlük – dobta le Bence a nála lévő könyvet. Meg tudtam érteni.

Ahogy a tanulást és minden más, fontos dolgot félretettem és átültem Bence mellé az ágyamra, jól eső nyugodtság szállt meg. Ez is csak az ő közelében van. Bár a kapcsolatunk elején még egyáltalán nem gondoltam, hogy ez lesz, most nem bánok semmit, ami abban segített, hogy ide jussunk. Nem tudnék már Bence nélkül lenni, és ő sem nélkülem.

Ekkor hirtelen megéreztem a nyakamon barátom ajkait, ahogy apró puszikkal haladt a számig, ott pedig csókban forrtak össze. Végigfutott rajtam a bizsergés, amikor hozzám ért, kezem automatikusan landolt a hajában, míg Bence eldöntött az ágyon.

- Van egy jobb ötletem, hogy mivel felejtsük el a tanulást – suttogta kéjes hangon, míg engem kirázott a hideg.

A csodálatos pillanatokat csak a kopogás szakította meg, ami azt jelezte, hogy apa megérkezett. Gyorsan beengedtem, miközben a légzésemet megpróbáltam normalizálni. Mire visszaértem a szobámba, sikerült.

- Bocs – szabadkoztam apa jelenléte miatt, hiszen nem így terveztem néhány perccel ezelőtt a dolgokat, ahogy Bence sem. Készen álltam bármire, amit szeretett volna velem. Bármire.

- Semmi baj, van B tervem – felelt sejtelmesen mosolyogva, ezzel pedig azonnal fel is vidított. – Gyerünk az új lakásba! Úgyis fel kell egyszer avatni az ágyat – jegyezte meg kajánul elvigyorodva, mire elpirultam.

- Szeretnéd te azt – vágtam vissza, bár szerintem mindketten tudtuk, hogy én is benne lennék.

Ahogy kiszálltunk az új lakás előtt a BMW-ből, kissé megijedtem. Hirtelen nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy bemenjek, mert tudtam, mit fogunk csinálni. Legalábbis volt rá ötletem. És bár nem bánnám, most valahogy biztonságosabbnak éreztem volna, ha hazamennék.

- Mehetünk? – kérdezte Bence, amikor mellém ért. Biztosan észrevette, hogy valami nem okés velem.

- Igen – erőltettem magabiztosságot a hangomba. Nem akarok egy ilyen dologtól megrettenni, és csalódást okozni Bencének.

Összekulcsolta a kezünket, ahogy elindultunk. Amint beértünk, az ajtót bezárta, a szívem pedig a torkomban dobogott, izzadt a tenyerem és zavarban voltam. És nem is csináltunk még semmit!

Arra eszméltem fel, hogy egy kéz simított végig a karomon, egy másik felemelte a fejemet az államnál fogva, és ajkak értek hozzá az enyémekhez, majd egy nyelv hívta táncra a sajátomat. Testemben végigfutott a remegés, az a jól eső remegés, amit csak akkor érzel, ha szerelmed tesz veled valamit. Miközben csókunk elmélyedt, a térhajlatomnál fogva felemelt Bence, lábaimat dereka köré csavartam kapaszkodás gyanánt, és megindult velem a szobája felé. Az ajtaját belökte a lábával, pillanatokon belül pedig már az ágyán voltam… amelyet fel akart avatni… velem. Én egy egyszerű itt alvással is beértem volna, de oké, benne vagyok mindenben, mert szeretem őt.

A következő másodpercben már azt vettem észre, hogy a felsőmet húzza felfelé, amiben segítettem is neki, majd rögtön nyúltam az övéhez, hogy levegyem róla. Elégedett mosollyal nyugtázta, és máris a nadrágjával babrált. Nem habozott, az alsónadrágjával együtt lehúzta magáról, én pedig először zavarban voltam és elpirultam, de meglepően gyorsan hozzászoktam a helyzethez. Az én nadrágom volt a következő, amitől megszabadultam Bencének köszönhetően. Amint azt eldobta, szája a számon volt, nyelve a nyelvemmel szórakozott, közben pedig leszedte rólam a fehérneműmet is.

Ekkor váratlanul megállt minden mozdulatával, és egyenesen a szemembe nézett, miközben feltette kérdését:

- Biztos vagy benne? – hangja lágyan csengett még tovább a fülemben, ahogy tanulmányoztam gyönyörű arcát.

- Teljes mértékben – bólintottam rá, és nem hazudtam. A kezdeti bizonytalanságom elszállt, én is akartam mindent ugyanúgy, ahogyan ő is.

- Oké – tartott egy szusszanásnyi szünetet, majd folytatta: – Először fájni fog, bocsáss meg érte. Te vagy az egyetlen ember a világon, akinek nem akarok fájdalmat okozni. De jobb lesz egy idő után, ígérem – magyarázta esendő hangsúllyal, magamban pedig mosolyogtam, hogy mennyire nem akar nekem rosszat. Ám ezt a „rosszat” képes vagyok elviselni.

- Hé, nyugi! – túrtam bele lágyan barna hajkoronájába. – Soha nem volt semmilyen dolgom fiúkkal, de azt tudom, hogy ebbe nem halok bele – nyugtattam meg, és éreztem a szinte már remegő testét felettem.

Nem válaszolt, csak kifújta az eddig benntartott levegőt, ajkát pedig ráhelyezte az enyémre. Lehet, hogy Bence jobban izgul, mint én? Míg én ezen tűnődtem, hirtelen megéreztem, hogy eljött a pillanat, amelyre már mindketten oly’ régóta vártunk. És szerintem egyetértünk, hogy megérte.

- Szeretlek – tette meg vallomását, miközben belém hatolt, én pedig próbáltam szokni az új helyzetet. Nem mondom, hogy kellemes volt, mert nem, de elviseltem, mert szerettem a rajtam, bennem lévő fiút.

- Én is szeretlek – viszonoztam néhány nyögés között, és lassacskán tényleg elkezdtem élvezni. Élveztem minden pillanatát.