10. rész

Sziasztok! :)
Itt sem sokáig untatnálak titeket, csak megköszönöm, hogy látogatjátok az oldalt és a pipákat. Továbbra is várom a visszajelzéseket. Ó, és előre elnézést kérek a befejezésért :D ;)
Kellemes olvasást kívánok! :)xx

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

10. rész

Másnap reggel sokkal, de sokkal jobb kedvvel ébredtem, mint eddig bármikor. Ez Bencének köszönhető. Milyen érdekes, hogy pár napja, vagy éppen a múlthéten, egyáltalán nem voltam ilyen véleményen. Furcsa, hogy a szerelem mennyi mindent meg tud változtatni. Akkor ez köztünk már szerelem lenne?

A lehető leggyorsabban próbáltam elkészülni, amin anya jókat nevetett, mert például majdnem táska nélkül mentem suliba. Az amúgy kicsit lett volna gáz, de mindegy. A lényeg, hogy nagy nehezen sikerült elkészülnöm.

- Szép reggelt, szépségem! – zárt rögtön a karjaiba Bence, amikor az autója elé értem. Természetesen viszonoztam az ölelését.

- Neked is! – mosolyogtam rá, majd kézen fogva vezetett el az ajtóig.

- Örülök, hogy végre jókedvűen is látlak reggel. Eddig ebben nem igazán volt részem – jegyezte meg, miközben beindította a motort, és elindultunk a suliba.

- Mert akkor még nem ismertelek eléggé – válaszoltam az igazat. Múlthéten és ezen a héten a tegnapi napig nem igazán tudtam, hogy milyen is ő valójában. Akkor kaptam belőle egy kis ízelítőt, amikor szombaton a buli után nála aludtam. Egyébként nem tudtam volna őt kedvesen elképzelni. És be kell, hogy valljam, örülök, hogy megcáfolta az első véleményem.

- És most már ismersz? – nézett rám egy pillanatra, de az is intenzívre sikerült.

- Egy részedet igen – halkult el a hangom, mert kicsit féltem a reakciójától. Azt tudom, hogy milyen, amikor mérges, de azt nem, hogy milyen, amikor nagyon mérges. És azt is tudom, hogy milyen, amikor kedves.

- Van olyan részem, amit nem akarom, hogy megismerj. De van egy másik, amit igen. Azt csak te ismerheted. Csak te – nyomatékosította mondanivalója lényegét, én pedig szinte visszafojtott lélegzettel hallgattam.

- Mit nem szeretnél, hogy tudjak? – ragadtam meg szavainak az első felét. A másodikra jelenleg egyáltalán nem tudok mit reagálni.

- Arról hallanod sem kell – jelentette ki, és éreztem, hogy nem szabad most vitába szállnom vele. Biztos, hogy veszekedésbe torkollna, és nem akarom elrontani ezt a jól induló napot. Főleg nem a tegnap után.

- Hát… oké – suttogtam bizonytalanul, és próbáltam lefoglalni magam a tájjal, ami sajnos nem kötötte le a figyelmem.

- Csak ennyi? Beleegyezel, hogy nem mondok többet? – nézett rám csodálkozva. Hát igen, furcsa lehet neki, hogy most kivételesen nem kötegszem.

- Nem akarok feleslegesen veszekedni. Ahhoz túl jól indult a nap – feleltem mosolyogva a végén, Bence pedig sikeresen leparkolt.

- Örülök, hogy így gondolod. Végre nem kell kioktatnom – piszkálódott egy kicsit, mire meglöktem gyengéden a vállát. Kikapcsolta a biztonsági övet, majd áthajolt hozzám, és lágyan megcsókolt. Fülig érő szájjal húzódott vissza, kiszállt, segített nekem is – a még mindig kicsit sérült bokám miatt –, majd az ujjainkat összekulcsolva indultunk befelé.

Nem lehet szó nélkül elmenni az mellett, hogy mennyien néztek minket. Bár az előző héten már ez egyszer megtörtént, hogy szinte mindenki csodálkozva mered ránk és nem értik, hogy mi van, de most még annál is többen bámultak, ahogy kézen fogva sétálunk. Jó, most láthatták, hogy boldog vagyok, akkor meg nem. Enyhe különbség. Mondjuk zavaromban nem igazán tudtam hova nézni, így a földnél döntöttem. Egy idő után viszont meguntam, és felnéztem. Ekkor szembetaláltam magam Linda és Timi csodálkozó arcával.

- Azt hiszem, van mit vagy inkább kit kibeszélnetek – mosolygott Bence, amikor ő is meglátta a két barátnőmet.

- Szerintem is – nevettem fel, majd a kezemet elengedve lazán bement a termünkbe, én pedig odaléptem Lindáékhoz. Kihallgatás lesz, érzem.

- Most tényleg az van, amit láttunk? – tátotta el a száját Timi.

- Ne őrjíts már meg, hogy jártok! – nézett rám értetlen arccal Linda. Ezek szerint van, ami őket is meglepi.

- De – vigyorogtam, mint a tejbe tök. – Mielőtt tovább kérdezősködnétek, menjünk be a mosdóba, ott elmondok mindent – tereltem be őket az említett helységbe, majd belekezdtem a sztoriba, és röviden elmeséltem a tegnapot. Pont becsengettek, mire befejeztem, úgyhogy Linda és Timi kissé lesokkolódva mentek órára, én meg siettem befelé, és elfoglaltam a helyem Bence mellett.

- Sikerült? – fordult felém mosolyogva. Örülök, hogy jól szórakozik.

- Igen – válaszoltam nevetve, majd egyből komolyra váltottam, mert bejött a tanár, és kezdetét vette az irodalom óra.

Sokkal jobb kedvűen pakolásztunk össze délután, az utolsó óránkon megírt dolgozat után, és a mai napi programot terveztük.

- Gondolom, kettesben szeretnétek lenni – jött oda hozzám Timi, mire bólintottam. Azt sem bántam volna, ha velük leszek, de most Bencével jobban élvezném a szabadidőmet.

- De hétvégén mindenképp elmegyünk vásárolni – szögeztem le, mert nem akartam őket elhanyagolni. Így is kevesebb időt vagyok velük Bence miatt, nem fogom tovább növelni a nélkülük töltött órák számát.

- Mindenképp – bólogattak mindketten, majd négyesben léptünk ki a suliból. Linda és Timi elindultak a városba szétnézni, mert valami filmet kerestek, mi pedig beültünk az autóba. Bence beindította a motort, becsatoltuk magunkat, és már el is hajtottunk a suli parkolójából.

- Valami ötlet mára? – fordultam felé reménykedve, hogy neki van terve.

- Passz. Film? – vonogatta a vállát.

- Oké – bólintottam rá mosolyogva. Ha nincs jobb program, a filmezés tökéletes.

A házunknál álltunk meg, amikor megcsörrent Bence telefonja. Kihalászta a zsebéből, majd a nevet elolvasva vágott egy fintort.

- Francba! – csapott egyet a kormányra. – Maradj itt, mindjárt jövök – hadarta el, és bezárt a kocsiba, ő pedig kiszállt. Ezt meg hogy merészeli? Miért nem mehetek ki? Miért kell itt maradnom? Miről beszélhet azzal a valakivel, amiről nem tudhatok?  Utálom ezt a sok kérdést. De mielőtt belekezdhettem volna a válaszok gyártásába, Bence visszatért.

- Ki volt az? – kérdeztem rá egyből, mert iszonyat kíváncsi voltam.

- Jack – felelt nyugtalanul, mire összerándult a gyomrom. Ugyan mit akarhat?

- Miért? – nyögtem ki nehezen. Biztosan tudni akarom én?

- Vár egy újabb „találkozóra” – gondolom, idézte a szavait. Szuper.

- Mikor? Bence, ne kelljen már mindenre rákérdeznem! – kezdtem kicsit kétségbeesni. Nagyon nem sejtettem jót.

- Ma, félóra múlva – válaszolt viszonylag nyugodtan, de azért láttam rajta, hogy ideges volt egy kicsit. Én kb. majdnem idegrohamot kaptam.

- Hogy-hogy ma? Nem értem – ráztam a fejem értetlenül. Sehogy nem állt össze a fejemben a kép. Miért most? Miért ma?

- Én sem tudom, de mennem kell. Minél előbb végzünk, annál előbb jövök vissza hozzád – húzott magához, és belepuszilt a hajamba.

- Veled megyek – vágtam rá rögtön, mire eltolt egy kicsit.

- Szó sem lehet róla. Elég volt az az egy, véletlenszerű alkalom, több nem lesz – jelentette ki határozottan, és éreztem, hogy nem vitatkozhatok most. – Nem akarom, hogy bármi bajod essen. Jacknél sosem lehet tudni – váltott át kedvesebb hangsúlyra.

- Rendben – adtam meg magam szomorúan. – De azonnal hívj, ha végeztél.

- Természetesen – egyezett bele. – Most viszont megyek. Vigyázz magadra! – csókolt meg szenvedélyesen, és nem akartam elengedni. Kelletlenül hagytam, hogy visszahúzódjon, majd kiszálltam és néztem, ahogy elhajt. Csak semmi baja ne legyen! Nem tudom, mi lenne velem akkor.

Megcsappant életkedvvel mentem be a házunkba. Belöktem az ajtót, mire anya jelent meg előttem, így magamra varázsoltam egy mosolyt.

- Azt hittem, Bence bejön – fogadott egy puszi kíséretében.

- Én is, de közbejött valami fontos elintéznivalója. Majd hív – meséltem el annyit, amennyit anya tudhat. Hála az égnek, ennyi információval is megelégedett, és máris nekiállt kaját csinálni.

Én tanulással próbáltam elvonni a figyelmem Bencéről, de semmi sikerem nem volt. Mi van, ha történik vele valami? Nem, az nem lehet! A legutóbb is – amikor én is ott voltam Jackkel – nagyjából minden simán ment. A verekedéstől eltekintve. Csak vigyáz magára. Jó, inkább nem gyártok elméleteket.

Vacsora után még egyszer megpróbálkoztam a tanulással, ami egy fokkal jobban ment, bár így is szenvedtem, de viszonylag megragadt pár dolog a fejemben. Éppen az utolsó könyvet raktam a táskámba, amikor megcsörrent a telefonom. Atomgyorsasággal száguldottam érte, hogy felvegyem. Bence volt.

- Hogy ment? Minden oké? Nem volt semmi gond? – támadtam le azonnal a kérdéseimmel. Egész nap ezen gondolkoztam, persze hogy kíváncsi voltam.

- Nyugi, nincs baj – válaszolt, mire egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Na, most már jobb kedvem lett.

- Ó, hála az égnek – lélegeztem fel. – Mikor találkozunk? – váltottam gyorsan témát, mert minél előbb látni akartam, hogy tényleg nincs-e baja.

- Átmenjek? – hallottam hangján a mosolyát.

- Igen – vágtam rá gondolkozás nélkül. Ez még kérdés?

- Öt perc – azzal kinyomta. Ismét nagyot sóhajtottam, majd a fal mellett lecsúszva az ölembe temettem az arcom. Annyira, de annyira kimondhatatlanul örülök, hogy nem történt semmi! Ez az egész rányomta a bélyegét a délutánomra, ami így elég rosszul telt el. Ha látom Bencét, minden rendben lesz.

Mivel öt perc múlva megérkezik, gyorsan szóltam anyáéknak, hogy kimegyek, mert van egy fontos megbeszélnivalóm vele. Nem volt sok ellenvetésük, csak hogy ne maradjak sokáig. Megpróbálom. A kabátomat felkapva siettem ki az ajtón, és máris megláttam, ahogy a fekete BMW-je előtt vár Bence. Azonnal a karjaiba szaladtam, és mélyen beszippantottam az illatát.

- Hiányoztam? – simogatta meg a hajamat, mire felnéztem rá.

- Nagyon – bújtam ismét belé, ha lehet, még szorosabban. Megnyugtató volt érezni, hogy itt van a karjaimban, és semmi baja sincs.

- Hát, ezt a múlthéten még nehezen tudtam volna elképzelni – nevetett fel halkan. Erre én is elmosolyodtam.

- Örülök, hogy ilyen vicces kedvedben vagy, de én szétizgultam magam miattad – szúrtam le, mert én tényleg kész voltam, ő meg itt poénkodik.

- Jól van, itt vagyok – emelte fel az állam, majd lágyan megcsókolt. Nyelvét fél perc múlva meg is éreztem, hogy be szeretne jönni a számba, és természetesen engedtem. Az enyém is hamar átsiklott az övébe. Imádok Bencével csókolózni! Nem tudom, ki hogyan szokott, de biztos, hogy ő tud a legjobban!

- Hát, ebből a csókból ítélve tényleg hiányoztam – húzódott mosoly az arcára, miközben kezeit összekulcsolta a derekamon.

- Úgy is van – helyeseltem bólogatva. – Mi lett az eredmény? – tértem vissza a találkozójára Jackkel, mert már iszonyat kíváncsi voltam.

- Döntetlen. Azért is jöttem ilyen hamar – simította el a hajamat a fülem mögé. Sóhajtva tudomásul vettem. Ha Bence nyer, tuti nem úszta volna meg ilyen könnyen. És ha veszít, akkor Jack örülhetett volna.

- Ez jó volt így – bújtam hozzá ismét a mellkasához, és belefúrtam a fejem a vállába. Nagyon jó volt, hogy végre ismét itt van velem.

- Na, irány befelé, mert megfázol – húzódott el pár perccel később. Papucsban, vékony nadrágban és egy kabátban jöttem ki, télen. Talán igaza van. – Gyerünk! Holnap is szeretnélek elvinni suliba, de nem fog menni, ha beteg leszel.

- Jól van, megyek – húztam el a számat, majd egy gyors csókot nyomtam a szájára. Többet szerettem volna, de szinte már belökdösött az ajtón, szóval hagytam magam. Az ablakon keresztül még figyeltem, ahogy nevetve száll be az autójába, majd elhajt. Én pedig megnyugodtam végérvényesen, hogy mindketten biztonságban vagyunk.

Csütörtök reggel jókedvűen nyitottam ki szemeimet, bár a telefonom ébresztőjének csörgése azért beárnyékolta a mosolygós reggelem. Készülődés közben eszembe jutott Bence, és az, hogy minden simán ment Jackkel, így vidáman léptem ki az ajtón, egyenesen Bence elé.

- Szép reggelt, édes! Örülök, hogy már reggelről mosolyogva látlak – ölelt magához szorosan, amit természetesen viszonoztam.

- A tegnap az oka – kezdtem bele, és folytattam is volna, ha nem hallgattat el egy mély csókkal. Kissé szédelegtem, miután eltávolodott.

- Értem – zárta le a témát, majd összekulcsolt ujjakkal vezetett el a BMW-jéig, segített beszállni, ő is elhelyezkedett, és elindultunk. Csendben utaztunk, de azért valamennyire kommunikáltunk. Megfogta a kezemet, majd rárakta a sebességváltóra, az enyémre az ő keze került, és így érkeztünk meg a sulihoz.

- A fenébe már! – ütött hirtelen a kormányra mérgesen. – Maradj itt! – utasított, majd rögtön ki is pattant az autóból, mielőtt még mondhattam volna bármit is. Értetlenül néztem utána, amikor megértettem, hogy miért sietett ki. Állt valaki a bejáratnál. Valaki, aki pont úgy nézett ki, mint az az ember a szórakozóhelyen, aki elhívta Bencét Jackhez. Nem vártam tovább, én is kiszálltam.