18. rész

Sziasztok! :)
Utoljára köszöntelek így titeket, alig tudom elhinni. Ugye múlthéten említettem, hogy a héten jön az utolsó rész, azt hiszem, senkit nem ér ezzel nagy meglepetés. Előbb is jelentkeztem, mint terveztem, mert szerettem volna már hozni nektek a lezárást. Nem tudom, milyen végre számítottatok, én így gondoltam el, remélem, tetszeni fog. Azt is mondtam már, hogy nem tartok kizártnak egy második évadot. Természetesen, ha jön hozzá ihletem, meg fogom írni, és majd jelzek. A többi blogom persze továbbra is megtaláltok.
Nos, nem terveztem, hogy sokat fogok dumálni, szóval köszönöm szépen, hogy velem tartottatok ez alatt a néhány hónap alatt! Sok sikert a sulihoz, és utoljára kellemes olvasást kívánok! Love ya all ♥ :)xx

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

18. rész

Jack egy kicsit habozott pillanatok alatt összekapart hazugságomon, de szerencsére érkezett a megnyugtató válasz:

- Biztosan – értett egyet végül, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd folytattam a szoba átnézését, amikor ismét megszólalt:

- Árulj el nekem valamit, kislány! – kezdte, és nem bírtam ki, hogy ne egyenesedjek fel, hogy a szemébe nézhessek. – Miért döntöttél hirtelen így, hogy velem jössz? Tudomásom szerint ti nagyon is szerelmesek vagytok.

És kész, ennyi. Pontosan egy ilyen kérdés kellett ahhoz, hogy elakadjon a lélegzetem, és semmit se tudjak válaszolni. Erre nem készültem. Hogy is készülhettem volna, ha ez az egész ötlet másodpercek alatt jutott eszembe? Végtelennek tűnő percek után végül kidobott az agyam egy választ:

- Hát… tudod, a hónapok, amelyeket együtt töltöttem Bencével, ráébresztettek arra, hogy milyen is ő valójában. Bármikor történhet vele valami annak a néhány rossz társaságnak köszönhetően, amelyekbe nemrég keveredett. És bár fiatal vagyok még, nekem kell egy biztos pont. Ezt pedig benned láttam meg. Hiszen téged nem kaphat el senki, ugye? – kérdeztem a végén kissé kacér hangnemben, ahogy megemeltem szemöldökömet, és reménykedtem, hogy hisz nekem.

- Ó – hagyta el a csodálkozás először a száját, majd folytatta: – Nem számítottam ilyen magyarázatra. És persze, hogy engem nem kaphatnak el – vigyorodott el a végére, és egyre közelebb lépkedett hozzám. – Mit szólnál, ha máris elmélyítenénk a kapcsolatunkat? – kérdezte suttogva, államat felemelve.

- Ne itt. Inkább valami nyugalmasabb helyen – utasítottam vissza ajánlatát, mielőtt még megcsókolt volna. Az kéne még! Bár Bence elnézte volna, hiszen a cél érdekében tettem volna, én nem bocsátottam volna meg magamnak.

- Igazad van. Tetszik, hogy helyettem is tudsz gondolkozni, ha úgy alakul a helyzet – simított ki egy tincset az arcomból mosolyogva, mire én elpirultam, még akkor is, ha egyáltalán nem szeretem őt.

- Menjünk át a másik szobába – kértem, és lassan megindultam az ajtó felé remélve, hogy az előbbi zaj tényleg a rendőröktől származott.

Jack alig lemaradva jött mögöttem, ám ahogy kinyitottam az ajtót, minden felgyorsult. Valóban itt voltak a rendőrök, akik pillanatok alatt eltávolítottak Jack közeléből, és kerültem Bence biztonságot jelentő karjai közé. Azonnal kattant Jack csuklóján a bilincs, majd szitkozódva vezették ki a lakásból.

- Annyira örülök, hogy nem esett bajod! – szorított magához erősen Bence, fejét hajamra hajtotta, és belélegezte samponom illatát.

- Jól vagyok – biztosítottam őt kissé sokkos állapotban, majd megcsókoltam.

Fogalmam sincs mennyi idő elteltével végeztünk a rendőrök folyamatos kérdéseinek megválaszolásával, és immár tényleg felhőtlenül boldogan hagytuk el Bence régi lakását.

- Elképesztő, hogy mennyit improvizáltál! – húzott magához barátom, miután elmeséltem neki, mik történtek a szobában, amíg ő kint tartózkodott. – De nincs semmilyen rossz társaság, amibe keveredtem.

- Tudom. De valamit ki kellett találnom – mondtam már szinte nevetve, ahogy Bence elhárította hamis vádamat.

- Nekem van a legbátrabb barátnőm a világon! – jelentette ki megcáfolhatatlanul, mire arcomat egyből elöntötte a pír.

- Csak a legbátrabb? – kérdeztem aztán kacéran, miután legyűrtem magamban a szégyenlősségemet. Bence mellett ez könnyű és kicsit nehéz is egyben.

- Ó, dehogy! Ez csupán a legújabb jelző rád, kicsim. De nem sorolnám végig a tökéletes minden szinonimáját, szóval inkább azt mondom, hogy téged szeretlek a legjobban – felelt végig a szemembe nézve, szavai pedig a szívemet melengették. Nem törődve semmivel, az utcán tapadtam édes ajkaira, melyeknek igencsak nehéz ellenállni.

- Én is szeretlek – suttogtam a csókunk után, mintha ezt titokban kellene tartanunk. Ám ezek a meghitt, csodás pillanatok eltűntek, amikor eszembe jutott, mit kell még tennünk. – Anyáék semmit nem tudnak erről az egész Jack-dologról. Nem gondolod, hogy illene már megosztanunk velük is?

- De, menjünk is hozzátok – egyezett bele Bence, majd kézen fogva vezetett a BMW-ig, és a beszállás után úton is voltunk.

Néhány órával később ismételtem barátom autójában ültünk, hogy átmenjünk az ő új lakásába, mert az éjszakát együtt szeretnénk tölteni eme csodás nap után.

Anyáék persze kissé kiakadtak, hogy hónapokig titkolóztunk előttük, és jól le is szedték érte mindkettőnk fejét, mégsem bántam meg, mert az ő érdekükben, a biztonságuk miatt tettük ezt. Bár lehet, könnyebb lett volna, ha beavatjuk őket, de ezen már felesleges rágódni, hiszen vége.

- Sosem meséltél még a te családodról – jegyeztem meg óvatosan barátomra sandítva, mintha csak most jutott volna eszembe, ám ez nem így van.

Régóta a fejemben motoszkált a kérdés, hogy mi a helyzet Bence családjával, mert semmit sem tudok róluk, sosem említette. Ezért – a megfelelő alkalmat megvárva – felhívtam az egyik nyomozót. A biztonság kedvéért adta meg a számát, hogy ha bármi történne, azonnal hívjuk. Nos, ez a dolog ugyan nem fontos, de mégis a nyomozó segítségét kértem, mert tudtam, hogy Bence sosem mondaná el, és csak veszekedés lenne belőle, ha felhoznám ezt a témát. Ezért megkértem, hogy nézzen utána barátom hozzátartozóinak. Ekkor derült ki, hogy mind az anyja, apja él és meg egy öccse is van. Meglepődésemből felocsúdva kértem valamilyen elérhetőséget is hozzájuk, szerencsére pár órán belül meg is kaptam, így a kapcsolatot felvéve velük, elhívtam őket Bence lakására.

Beszélgetésünk közben – melyet az anyukájával, Klárával folytattam – megtudtam, miért hagyta el őket barátom. Mégsem hazudtam olyan nagyot, amikor azt mondtam Jacknek, hogy Bence rossz társaságba keveredett, csak éppen ez néhány évvel korábban történt meg, nem az elmúlt hónapokban. 15 évesen csatlakozott valami őrült bandához, akik teljesen elvették az eszét, és a középiskolát is abbahagyta egy időre, pedig csak akkor kezdett bele. Végül bukás nélkül tovább csúszott a következő évre, bár nagyon rezgett alatta a léc. Következett két esztendő, amely nyugalmasabban telt, legalábbis a szüleinek. Bence ugyanúgy az őrült bandával múlatta az idejét – ekkor tanult meg kártyázni és jött a képbe Jack –, végül tizenkettedikben történt valami végzetes dolog, ami miatt nem maradhatott ott, és elhúzott az otthonától messze, fel a fővárosba. Így jött ebbe a suliba, és indult el a mi történetünk.

- Mert… nem tartottam szükségesnek – válaszolt végül barátom, és hangjából jól kivehetően meglepődött kérdésemen.

- Aha, az elején ezért nem is érdeklődtem. Azóta viszont eltelt annyi idő, hogy igen – kötöttem az ebet a karóhoz, hátha elárul nekem valamit. Bár azt már tudnám, de mégis más lenne Bence szájából hallani.

- Majd egyszer – egyezett bele, ám nem úgy tűnt, hogy tényleg mesélni is fog a családjáról. Pontosan ezért jártam titokban utána, mert tudtam, hogy ez lesz.

- Hát jó – sóhajtottam aztán megadva magam, hiszen tisztában voltam vele, hogy amint felérünk a lakásába, hatalmas meglepetés éri Bencét az anyja, apja és öccse személyében. Nagyon remélem, hogy nem fog kiakadni.

Percekig az ablakon át bámultam a tájat, mely mindig elvarázsol, amikor erre jövünk, és éppen nem felejtek el gyönyörködni benne. A boldog pillanatokat azonban beárnyékolta a tudat, hogy mi lesz, ha átlépjük az új ház küszöbét. Azt nem hinném, hogy nagy veszekedést csinálna barátom, bár… jobban belegondolva már a szakítást sem tartom kizártnak. Ezt csak nem csinálja meg velem egy ilyen nap után, amikor egy bűnözővel voltam kettesben, csak azért, hogy megmentsem magunkat!

A BMW ajtajának becsapódására kaptam fel a fejemet, és realizálva a helyzetet, hogy megérkeztünk, gyorsan követtem Bence példáját és én is kiszálltam. A szívem a torkomban dobogott, amíg felértünk végre a megfelelő ajtóhoz. Bence is észrevehette, hogy a kelleténél jobban izgulok, és ezt szóvá is tette:

- Hé, mi a baj? Akkor sem voltál ilyen ideges, amikor lefeküdtünk egymással – jegyezte meg egy pimasz mosollyal az arcán.

- Kösz – nevettem fel, majd összeszedtem magam: – Csak még mindig hihetetlen ez a nap – találtam kifogást a Jackkel történtekben, amivel már barátom is egyetértett, és a kulcsot végre-valahára elfordította a zárban. Illetve…

- Mi a… – hagyta befejezetlenül mondatát, mikor észrevette, hogy nem fordult el a kulcs, tehát az ajtó nyitva volt.

- Talán menjünk be – ajánlottam fel egy mosollyal az arcomon, amit próbáltam minél előbb eltüntetni, nehogy észrevegye mellettem Bence.

- Te tudod, hogy mi folyik itt? – kérdezte szemöldök ráncolva, ám nem foglalkoztam értetlenségével, és kézen fogva vezettem be a lakásba. Egyenesen a nappaliba indultam meg, ahol ott várta barátomat a családja.

- Remélem, nem fogsz haragudni rám – hadartam még el gyorsan, mielőtt kinyitottam volna a szoba ajtaját.

- Haragudni? De hát mi… – akadt meg a beszédben Bence, amikor átléptük a küszöböt, és megpillantotta hozzátartozóit. – Úristen! – suttogta elképedve, a meglepődéstől szinte még a száját is eltátotta. – Anya… apa… öcsi…

- Úgy hiányoztál, kisfiam! – lépett el elsőként Klára Bencéhez, hogy megölelje könnyekkel küszködve, majd Zoltán, az apa és Ádám, a kistesó is hasonlóan tett. Én mosolyogva, könnybe lábadt szemekkel álltam hátrébb.

- Gyere te is! – invitált közéjük Zoltán, és hatalmas boldogsággal sétáltam hozzájuk közelebb, hogy én is csatlakozhassak a családi ölelkezésbe.

Kis idővel később, amikor már mindannyian összeszedtük magunkat, és képesek voltunk megszólalni, az ágyra letelepedve kezdtünk bele a beszélgetésbe. Illetve csak Bencéék, én kiszaladtam a konyhába poharakért, süteményekért.

- Csodálatos barátnőd van, hogy képes volt felkutatni a hozzátartozóidat, és újra egyesíteni minket – jelentem meg ennél a mondatnál, mely Klárától származott.

- Az biztos is, hogy csodálatos! Tökéletes – húzott magához Bence, én pedig nem tudtam hova lenni zavaromban.

- Most már viszont újra egy család leszünk! – jelentette ki Zoltán, mire mindenkitől jött az egyöntetű egyetértés.

- Nem lépsz le! – lökte meg barátom karját játékosan Ádám, amin mindannyian csak mosolyogni tudtunk, és folytatódott a vidám este. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy mindenem megvan, amit kívánhatok: két nagyszerű család – az enyém és Bencéé –, valamint egy barát, akinél tökéletesebb nem létezik.